A francia filmesek az utóbbi időkben szemmel láthatóan buknak a szépen öregedő színészekre. S alighanem igazuk is van, hiszen a fontolva haladó korosodás, s különösen az évtizedeken át idolként tisztelt művészek, hol elérzékenyülten, hol önirónikusan ábrázolt, ám egyként gazdag jelentéstartalmakat megjelenítő öregedése önmagában is esztétikai értéket képvisel. Olyasvalami ez, amire biztonsággal lehet építeni, s alkalmasint így tett Thierry Klifa is, amikor új produkciójában összeeresztette a közelmúlt filmes nagyvadjait: Catherine Deneuve-öt, Claude Brasseurt, Miou-Miout és Gérard Lanvint. Az ő megejtő látványuk nemcsak, hogy egymagában megéri a mozijegy árát, hanem egyszersmind hitelesíti is azt a némiképp kimódolt történetet, amit Klifa filmje elibénk tár.
nyaralóhelyén zajló cselekmény mind több meglepő múltbéli eseményt ismertet meg a kissé lassan tájékozódó nézőkkel. Ráadásul a rendező a jelek szerint mód nélkül vonzódik az összetett, mi több a közönséget frappírozó jellemekhez, ám ez sajna nem minden esetben válik érzékileg befogadhatóvá. Mert hiába tudjuk meg a tüneményes Claude Brasseur játszta Stern úrról, hogy egyszerre nagy nőcsábász és transzvesztita előadóművész, akinek ráadásul remek humora, valamint kezdődő Alzheimer-kórja van, ha a rokonszenves figura jószerével a főcím alatt (amúgy öngyilkossági szándékkal vett tengeri fürdőzés révén) kihal a filmből, s utóbb csak néhány rövid pillanatra bukkan fel
fogadott fia képzelgéseiben. Ez a fogadott fiú úgyszintén nem egyszerű eset: fiatalon sztárbűvész volt a televízióban, csakhogy karrierje utóbb fájdalmasan lehanyatlott, apai és férji teljesítménye vitatható, ellenben imádják a nők, nadrágja pedig érző szívet takar. A fiatalon üstökösnek tetsző Gérard Lanvinhez amúgy igencsak illik e szerep, s színészileg is pusztán néhány paraszthajszál választja el attól, hogy figurája valóban hitelt érdemeljen. (Futottak még: apahiánytól szenvedő fiatal meleg könyvelő, aki régen nagyon kövér volt; válófélben lévő karrierépítő újságírónő előrehaladott örökbefogadási tervekkel, szintén heveny apahiánnyal stb.)
Ám hiba lenne elvesznünk a kisszerű részletekben, hiszen vitán felül élvezetes a zene, hangulatosak a nizzai kabaré mindennapjait felvillantó jelenetek, s gyönyörű a sanzonénekesnőt alakító Emmanuelle
Béart. S mindenekelőtt: jó látni a korosodó Catherine Deneuve hervadatlan asszonyi méltóságát és humorát, Lanvin és Miou-Miou szép öregedését, no meg Claude Brasseur vénülő fizimiskáját, amely kedvesen kópés ma is. Jó lenne hinni, hogy amint a Kék papagáj körül zajló örökösödési hercehurca nyugvópontra jutott, a show pediglen szünet nélkül megy tovább a kabarészínház színpadán, úgy ezeknek a bájos öregedő színészmestereknek is akad majd méltó örökösük.
