Kiűzetés című válogatott kötetét olvasva, egyetemes, metafizikus lírájával szembesülve egy ideig azt hittem, rossz ötlet lenne önt Miskolcról kérdezni, hiszen ez a költészet a világ bármely városában keletkezhetett volna. De aztán rátaláltam a Miskolcon járt az őszre, a Városom: Miskolcra, A Széchenyi utcai koldusra, A talpolcai tónálra, az „Írószobám”-ra, a Kora reggelre, a Burjánzik továbbra, és nagyon megörültem nekik, mert olyasféle városi „helyzetjelentésekként” tekintek rájuk, amelyek úgymond „leföldelik” ezt a lírát, azaz utalnak a talajra, amelyből sarjadt. Ön hogyan gondol Miskolcra mint a munkássága és az élete korábbi színterére? Mit gondol: vannak-e a költészetének olyan színei, árnyalatai, karakterjegyei, amelyek félreérthetetlenül Miskolchoz kötik?
Az ön által említett versek is jelzik, hogy vannak ilyenek. De én szögligeti születésű vagyok, 14 éves koromig ott nevelkedtem, és csak középiskolásként lettem miskolci – igaz, utána több mint ötven évig éltem a városban. Csak nemrég, a feleségem elvesztése után és az egészségi állapotom romlása miatt költöztem a lányomhoz a környékre, Arnótra.
Kisdiákként nehezen szerettem meg Miskolcot. Palóc tájszólásom volt ugyanis, és csúfoltak miatta. Szögligetiként vágytam a városba, és az volt az álmom, hogy híres költő leszek, de miután miskolci lettem, szinte azonnal visszavágytam a szülőfalumba. Ki-kijártam a Tiszai pályaudvarra, vágyakozva néztem a hazafelé induló vonatokat, és hazaüzentem az oda induló ismerősökkel. Ma is visszavágyom, de már nem tudnék ott élni. Valójában az álmaim, a gyermekkorom falujába vágyom vissza, amely már nem létezik, és a szereplői nagyrészt kiköltöztek a temetőbe. Talán valójában az óvodába vágyom vissza – pontosabban óvodáskoromba, mert óvodás nem voltam, Szögligeten akkor nem volt óvoda. (Szüleim, nagyszüleim idejében volt, és most is van.) A miskolci Vörösmarty (korábban Weöres Sándor) óvodában ezt egyszer elpanaszoltam, és ezért tiszteletbeli óvodásnak fogadtak, erről papírom is van. Weöres amúgy a szívem csücske, a legfontosabb mesteremnek tartom.
Ha Miskolc portréját kellene megrajzolnia, és benne a maga helyéről, közérzetéről vallania, milyen vers születne?
Rossz, mert nem saját ihletből születne, hanem más ötletéből. De azért megírnám, mert, mint Esterházy Péter írta, a honorárium jócskán hozzá tud járulni az ihlethez.
Milyen érzelmekkel viszonyul a városhoz? Mi teszi hozzá hűségessé? Egyáltalán megfelelő, nem túl patetikus szó-e az, hogy hűséges hozzá?
Valóban hűséges vagyok hozzá, és amióta elköltöztem, nosztalgia és felfokozott vonzalom ébredt bennem iránta. Legfőképpen helyek és emberek hiányoznak: a kedvenc sörözőm, a cimborák, a sokféle kedves karakter. A pezsgő kulturális élet, ami itt, Arnóton nincs meg. Mikes Kelemen után szabadon elmondhatom: úgy szeretem már Arnótot, hogy nem feledhetem Miskolcot. Egy hasonlattal élve: Szögliget az első szerelem, Miskolc a feleség. Arnót még nem tudom, mi. Öreg barátaimmal szívesen söröztem a törzshelyemen már délelőtt, pedig a mondás szerint az ilyen emberben nem szabad megbízni. Nekem legyen mondva.
Mit szeret és mit utál Miskolcban a legjobban?
Utálat sohasem volt bennem a város iránt; még akkor sem, amikor füstös-koszos kohászváros volt A lakóit szeretem, akiket ismerek, és nagyon sok embert ismerek. És a szép helyeit is, például a Szinva-teraszt a kecses szobraival. Alkotójuk, Kutas László idén kapott Kossuth-díjat. Szívesen pihengettem a Népkert fái alatt. Lelkes szurkolója voltam és vagyok a DVTK focicsapatnak. Meg persze a színházat is szeretem. Mindig volt bérletem, sőt, amikor diákkoromban egy kislánynak udvaroltam, kettőt is vettem, hogy együtt mehessünk az előadásokra. Mindig büszke voltam és maradtam a színházunkra, akárcsak a mindenkori folyóiratunkra. Annak idején a Napjainkra, a Holnapra, az Új Holnapra, ma pedig a Műútra. Arra, hogy szellemi központ vagyunk. A bábszínházunk is nagy büszkeségem. Nemrég belefogtam egy bábjáték írásába; remélem, sikerül befejezni.
Nagyon kedvelem a Bükköt, fiatalkoromban gyakran nekivágtunk. A természetszeretet mindig jellemző volt rám. Szögliget hegyek koszorúzta völgye és a Ménes-patak, amely – mint Budapestet a Duna – átszeli a falut, gyerekkorom megszépítője volt. Dagasztótekenőben csónakáztunk rajta. Ma egyre többször gondolok arra a tündéri világra, amely annál szebbnek tűnik, minél távolabb kerül tőlem.
Hogyan kötődik Miskolc költészeti-kulturális életéhez, milyen képe van az itteni alkotókról – ha egyáltalán úgy gondolja, hogy a miskolci művészeké jól megkülönböztethető jegyekkel rendelkező halmaz, és nem csak esetleges földrajzi tényt rögzít a jelző?
A miskolci művészek közösséget jelentenek számomra, ismerem és szeretem az alkotásaikat. Nagyszerűnek tartom, hogy a színházunk országosan is jelentős alkotóhely, és a helyiek is a magukénak érzik. Az irodalom és a színház iránti vonzalmam gyerekkoromból fakad. Gyerekként kétszer magam is szerepeltem színpadon: egyszer törpét, egyszer drótostótot alakítottam. Az édesanyám szeretett olvasni, ezért gyakori vendég volt nálunk a könyv. Csak vendég, mert venni nem tudtunk, de rendszeresen jártunk a könyvtárba. Engem már akkor lenyűgöztek a betűk, amikor még nem is tudtam olvasni. Pedig otthon csak egy könyvünk volt: a Biblia.
Ha máshol miskolci költőként mutatják be, azt informatívnak érzi önmagára vonatkozóan?
Igen, sőt annak idején író-olvasó találkozókon úgy aposztrofáltak, hogy Miskolcon élő szögligeti költő. A legpontosabb meghatározás rám, hogy magyarul író magyar költő vagyok – bár lengyel gyökereim is vannak.
Ha a vendégszereplései alkalmával Miskolcról kérdezik, mi az, amit mindig fontosnak érez róla elmondani?
A mindenkori miskolci irodalmi folyóiratról szoktam beszélni, amely fontos szerepet játszott az életemben. És persze mindig elmondom, hogy annak idején miskolci lányba szerettem bele, és ő lett a feleségem, meg hogy két gyermekünk született: Hajnalka és Zoltán. Öt unokám van, és ősszel dédnagyapa leszek. A lányunokám, Lilla Angliában él. Az esküvőjére kilencen mentünk volna itthonról, és már le is foglaltuk a repülőjegyeket, de a pandémia miatt végül nem utazhattunk.
Mitől függ, hogy egy költő világpolgárnak tartja magát, vagy kifejezetten egy városhoz, tájegységhez, országhoz való szoros kötődés jellemzi, esetleg ő maga azt érzi a legfontosabbnak?
Ez habitus és neveltetés kérdése. Én például fontosnak tartom, hogy magyar vagyok, de nem kérkedem vele. A Hazám, hazám című versem, ami még nem jelent meg, erről szól. Egy rádióinterjúban feltették nekem azt a kérdést, hogy szeretem-e a hazámat, ez adta hozzá az ihletet. Hiteles választ akartam adni, ezért elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi a haza, miből áll? Például anyámból-apámból, édesanyám pogácsájából, apám borából, Petőfiből, Aranyból meg az Aranycsapatból. Addig-addig töprengtem a dolgon, hogy végül rájöttem: én valójában a tudtom nélkül szeretem a hazámat. A füstös-büdös Miskolcot is így szerettem annak idején, olvasztárként – ami soha nem voltam ugyan, de az volt beírva a személyi igazolványomba. Kohó- és öntőipari technikumot végeztem ugyanis, és húsz éven át dolgoztam a Kohászati Gyárépítő Vállalatnál különböző beosztásokban. De már gyerekkoromtól verseltem.
Járt-e már olyan városban, vidéken, országban, amely annyira megtetszett, hogy még odaköltözni is képes lett volna?
Nem jártam ilyen helyen. De Kaliforniába szívesen elmentem volna, ahol Xántus János etnológus működött. És Szombathely volt még olyan város, ahol esetleg tudtam volna élni. Ott katonáskodtam ugyanis, és megtetszett, jó emlékeim vannak róla. De ahova a leginkább visszavágyom, mi más lenne, mint Szögliget. Működik a községben egy alapítványi iskola, oda évente elmegyek a gyerekkoromról mesélni a diákoknak. És mindig csak az igazat mondom, praktikus okból, mivel ha hazudok, elpirulok, másrészt így soha nem keveredek ellentmondásba. Május második felében is náluk vendégeskedtem, és nagy izgalommal tértem vissza újra, hiszen mégiscsak a földijeim közé mentem.
Weöres Sándort mint mesterét már említette, de le sem tagadhatná, hogy hatott a költészetére. Hasonlít hozzá a mesélőkedvében, a sokoldalúságában, a „mindenevő” költői karakterében, a versekkel mindent „bekerítő”, feldolgozó képességében, és hát persze abban is, hogy sok gyerekverset írt.
És ugyanolyan rosszul mondok verset, mint ő. Egyszer egy rádióműsorban azt állította magáról, hogy nem szereti a gyerekeket, de aztán amikor Esterházy Péter két, akkor kicsi gyermekével meglátogatta, hogy filozófiai és művészeti kérdésekről társalogjon vele, Weöres negyedóra múlva már inkább a gyerekekkel játszott a szőnyegen.
Hat-hét éves koromban már verseltem, és amikor olyan kilencéves lehettem, a Szabad Földtől elkértem Weöres címét, hogy elküldhessem neki a verseimet. Képes levelezőlapon, gyerekes betűkkel írt levélben válaszolt, „kedves öcsémnek” szólított, és folytatásra biztatott. Hogy aztán csak udvariasságból, vagy komolyan is gondolta, azt nem tudom. Én mindenesetre komolyan vettem. A költészete meghatározó volt az életemben, a gesztusa pedig nagy lökést jelentett számomra költőpalántaként. Mondtam is többi gyereknek, hogy „képzeljétek, Weöres Sándornak tetszenek a verseim!”. Mire ők: „Ki az a Weöres Sándor? Énekes vagy focista?”
Ön feltűnően sokat idéz más költőktől, a soraikat szívesen beépíti a verseibe, sőt át is ír híres költeményeket. Mi indítja erre? Mi az ettől remélt esztétikai haszon, és milyen az idézett elődökhöz való viszonya?
Szívesen dolgozok fel így olyan témákat, amelyek őket is és engem is foglalkoztatnak, és szívesen azonosulok a kedvelt elődökkel, lelki rokonaimmal, szólalok meg az ő hangjukon. A viszonyom hozzájuk már gyermekkoromban is annyira szenvedélyes volt, hogy tízéves korom körül majdnem összeverekedtem egy osztálytársammal, mert ő Petőfiről, én pedig Aranyról mondtam azt, hogy a legnagyobb magyar költő. Ez máig sem változott, bár Petőfit is óriásnak tartom. Lehet egy nemzetnek két „legnagyobb” költője? Én kettőjükre vonatkozóan erre szavaznék.
Kamaszként kimondhatatlanul rajongtam Adyért, de mára megkopott bennem a hatása, és már modorosnak érzem. Szabó Lőrincet is nagyra tartom, de mint ember taszít. A Semmiért egészen például szerintem kifejezetten etikátlan vers.
Az olyan sorokból, mint az ön A semmibe öntöm című versének utolsó versszaka – „csak azt sejtem, sőt tudom / végigzuhanok a földön / s létem törött poharából / az időt a semmibe öntöm” –, mintha Pilinszky hatása is kiérezhető lenne.
Érdekes, ezt más még nem vette észre, pedig Pilinszky valóban erősen hatott rám. De Arannyal, Weöressel és Kosztolányival nemegyszer összehoztak már. Kosztolányit nagyra tartom, de nem a „leg” számomra.
A gyermekversek mellett hogyan köteleződött el?
Az Weöres hatása volt, és a zenéjük bűvölt el a gyerekverseinek. Én azonban „svéd típusú”, kötetlen formájú gyermekverseket írok mostanában. Ezek ugyan a nálunk 1975-ben megjelent Ami a szívedet nyomja hatására terjedtek el, de Weöres már korábban is írt hasonlókat.
A saját hangját hogyan találta meg? A rengeteg hatást hogyan sikerült feldolgoznia és a költészetébe építenie, „megszüntetve megőriznie”?
A hatások beolvasztása, a példaképeimtől való függetlenedés és a saját hangom megtalálása érdekében egyaránt hosszú, küzdelmes és kacskaringós utat kellett bejárnom. Én metaforaalapú élményköltészetet művelek, és még jól emlékszem arra az elementáris hatásra, amellyel Nagy László metaforákban tobzódó költészete húszéves koromban elbűvölt. Szinte részeg lettem tőle. Ám mára ő is megkopott, megfakult bennem, hiszen az ember folyton változik. Arany viszont ugyanúgy fénylik bennem, mint ifjúkoromban.
Fotók: Éder Vera / Kultúra.hu
