A matyó viselet
Ha azt mondjuk, matyó minta, matyó hímzés, biztos, hogy mindenkinek lesz róla fogalma, emléke. De kik azok a matyók, és honnan ered ez a népviseleti forma? Matyóságnak a hazánk északkeleti részén fekvő Mezőkövesd környékét nevezzük, itt jellemző ez a jellegzetes stílusú és színű egyedi népviselet. A matyó a 19–20. század fordulóján vált reprezentatív magyar ruhává. A matyó hagyomány annak ellenére változik, hogy a folklór és a népviselet, a néptánc és a rítusok áthagyományozója. Ma is élő, mindennapi eleme a kultúránknak, ám generációról generációra újrafogalmazzák. Éppen azért különösen értékes, mert ma is élő hagyomány. 2012-ben felkerült az UNESCO reprezentatív listájára.
Az üvegművesség
Az üveg és az üvegművesség évezredek óta része a mindennapjainknak, számtalan régészeti ásatáson találtak már üvegtárgyakat. Az üvegtárgyak életünk szinte minden színterén jelen vannak, lehetetlen nélkülük elképzelnünk a hétköznapjainkat. Az üvegművesség a világ összes trendjéhez hasonlóan folyamatosan változik, technikai palettája sokszínű és gazdag. Hagyományát egykor szájról szájra adták, a mesterség apáról fiúra szállt. Mi a németektől vettük át a technikáját. Szakmunkaként és művészi tevékenységként egyaránt fontos a szerepe.
Bajai halászlé
Annak, aki ellátogat Bajára, az egykori hajózási és halászati központba (főként ha ezt életében először teszi), kötelező megkóstolnia a híres bajai halászlevet, amely a város védjegyévé vált. Mitől olyan különleges ez az étel? Mi adja a bajai halászlé bajaiságát? A régi halász- és molnárhagyományok szerint piros fűszerpaprikával, bográcsban, alaplé nélkül készül, a halat pedig passzírozás nélkül, darabokban főzik meg hozzá. Titka az is, hogy szinte minden család másként készíti el, apró családi fortélyokat csempészve az alapreceptbe. Valami miatt úgy alakult, hogy a halászléfőzésből úgynevezett férfiprogram lett, és a gyerekek is ezt a mintát viszik tovább. A bajai halászlé elfogyasztása pedig legalább annyira rituális esemény, mint az elkészítése.
A szilvalekvárfőzés
A bajai halászlé után mi más is jöhetne a sorban, mint a Szatmár-Beregi-síkság több száz éves hagyománya: a szilvalekvárfőzés. Az ott készülő lekvárnak mai napig nincs párja, ám arra a kérdésre senki sem tud válaszolni, hogy milyen fajtájú szilvából készítik a lekvárt. Annyi viszont biztos, hogy az úgynevezett „nemtudomszilva” rendkívül zamatos, apró szemű gyümölcs, és az éghajlati adottságoknak köszönheti kiválóságát. A lekvárfőzés közösségépítő, az összetartozást és a lokális identitástudatot erősítő családi és baráti munkafolyamat. És nem akkor kezdődik, amikor a szilvát beletesszük a fazékba. A gyümölcs leszedését, válogatását, mosását az ott élők által ciberézésnek nevezett főzés, majd a megfőtt gyümölcs sűrítése követi. A tökéletes szilvalekvár főzésének receptje ugyan a legtöbb családban ma is nagymamáról unokára száll, a főzésben való részvétel sokak számára megadatik: turistacsoportok, gasztrofesztiválok kedvelt programja.
Tojásírás
A ma is élő ünnepi hagyományok közül a húsvétitojás-festés az egyik legelterjedtebb. Honnan ered a tojás díszítésének hagyománya? A Kárpát-medencében ugyan sokkal korábbra nyúlik vissza a tojásfestés hagyománya, széles körben csak a 19. század elején terjedt el, akkor viszont a legtöbb család női tagjai elsajátították. A hímestojás-készítés a termékenység és újjászületés egyik örök szimbóluma. Ma már egyre ritkábban fordul elő, hogy a nők otthon együtt készítenek hímes tojásokat, de a népi iparművészet életben tartja a szokást.
A solymászat
A solymászat, azaz sólyommal történő vadászat több ezer éves múltra tekint vissza hazánkban. A solymász feladata a sólyom tenyésztése és betanítása. Egyre kevesebben űzik ezt a szakmát, solymászrendezvényeket mégis gyakran tartanak. A magyar solymászat 2012-ben került fel az UNESCO reprezentatív listájára.
A mohácsi busójárás
A horvát nemzetiséghez kötődő hagyomány mára Mohács városának szimbólumává vált. A mohácsi busójárás volt az első magyarországi szokás, amely az UNESCO az emberiség szellemi kulturális örökségeinek reprezentatív listáján helyet kapott. A busójárás tulajdonképpen nem más, mint a farsangi mulatság végén rendezett maszkos, hat napon át tartó rituális felvonulás. A táncos-zenés rendezvény mára országos népünnepéllyé fejlődött. Mohácson az önkormányzat és a busócsoportok közösen szervezik. A csoportok nem csak ezen a hat napon vannak jelen a város életében: a busójárást egész éves készülődés, például a maszkok megtervezése és elkészítése előzi meg. Rituális célja a tél elűzése, amit az ijesztő maszkokban való felvonuláson túl koporsók égetésével igyekeznek elérni.
A kékfestés
Sajnos ma már csak néhány műhely képviseli a kékfestőmesterséget Magyarországon, pedig az egyik legrégibb népviselet ruháit készíti. Az indigót már a középkorban is ismerték, de a kékfestés csak a 18. század végén vált honossá nálunk. A magyarországi festőmesterek számát egyéni vándorutak és a családi áttelepülések növelték. Így került Magyarországra a Kluge család a szászországi Sorauból, amely aztán hét generáción keresztül folytatta nálunk a mesterséget. A kékfestés valójában indigóval történő textilfestés. A 20. század első felétől a jobb minőséget adó szintetikus indigó, az indatrén és ehhez párosulva a gépesített dúcnyomás is elterjedt.
A halasi csipkevarrás
A halasi csipkevarrás több mint százéves hagyományra tekint vissza: 1902-ben álmodta meg Dékáni Árpád rajztanár és Markovics Mária fehérneművarró. Elkészítése aprólékos, időigényes, százszázalékos kézimunka, amelyet hófehér, leheletfinom cérnával és szinte láthatatlan tűvel végeznek. Készítésének titkát csak a beavatottak ismerik, ma 11-en működnek ilyenek. A halasi csipke hivatalos védjegye 1935 óta a három egymáson keresztbe fektetett hal; a motívum még a legkisebb (két-három centiméteres) csipkén is megtalálható.
A lipicai lótenyésztés
A lipicai fajtát megalapozó ménest a 16. században a Trieszt melletti karsztfennsíkon, a ma Szlovéniában található Lipicán alapították, és a napóleoni háborúk idején kétszer is Magyarországra menekítették. A lipicai napjainkban a világ kis exkluzív lófajtái közé tartozik. Tenyésztése több mint 430 éve ugyanazon elvek alapján történik, ennek köszönhető az egységes megjelenése és a katonai, polgári és mezőgazdasági használatra való alkalmassága. Egyre gyakrabban használják a lovassportokban, és az előadó-művészetnek is nagy kedvence.
A szegedi papucs
A szegedi papucs a 19. században vált a városi viselet részévé. Elterjedését az utcáknak az 1879-es nagy árvíz utáni lekövezése tette lehetővé. Mitől lesz szegedi egy papucs? Elkészítésének és díszítésének módjától. A női ünnepi papucs felső része leggyakrabban bőrből, bársonyból, selyemből vagy flitterrel, gyöngyvarrással ékesített szövetből készült. Ma is része az újasszony-viseletnek a szegedi lakodalmakban, néptánccsoportok is használják, újragondolt változatai pedig egyre népszerűbbek mindennapi viseletként. Régen egy kaptafára készültek, és csak a viselésük révén alakult ki a jobb- és ballábas változatuk.
A verbunktánc
A verbunk neve, amely férfi néptáncot jelent, a toborzás szóból ered, a katonák verbuválása ugyanis táncos mulatsággal járó esemény volt. Rögtönzött jellege folytán a romantika korától kezdve a magyar virtus és szabadság egyik legkifejezőbb megnyilvánulásának tekinthető. A magyarországi táncházmozgalom hatására az 1970-es évektől felelevenített verbunk országszerte különleges helyet foglal el a táncegyüttesek repertoárjában.
