"I stuck a needle in my arm, I stuck it in my baby's heart, She looked so hot & sexy, She wasn't there at all....." Tudom, furcsán hangzik, de az egyik legszebb rákendroll szerelmes dalnak tűnik nekem a Can't Go Back című és refrénű Primal Scream-nóta, amellyel elkezdte a Sziget koncertet a brit zenekar. Nem is olyan régi pedig, a tavalyi, Beautiful Future című albumról való, mégis egy múltbeli kulturális paradigmát idéz. A jövő nem létezik, a lemenő Napba belesikoltani egy kult zenekartól meg igazán stílusos.
Amúgy a nagyszínpados mezőnyben nem volt gyakori eddig a több generációt átfogó életérzést képviselő csapat, ezért a közönség soraiban megjelennek az alkalmi szigetelők, egy régebbi nemzedék, akik csak erre a koncertre is megvennék a jegyet. Olyan erősre állították a basszusokat, hogy kiugrott a torkom meg a mellkasom a helyéből, a gitárok gépfegyverekké váltak valójában is, nem csak a zenészek imitálták a hangszerrel való sorozatlövést. Szóval egy nagy visítással, gitárvonyítással, dübörgéssel indult a zenebona, noblesse oblige, a brit csapat jól debütált. A Nap meg járta az utolsó fáradt körét az égen, nem nagyon akart eltűnni jobbra lenn, nagyon erőlködött, hogy láthassa még az utolsó pillanatokat is.
Mindig is izgalmasnak tűnt nekem a PS, mert búvópatak, nem lehet állandóan hallgatni, mégis jó tánczene, savas-borsos mondanivalóval, háttérzene, amelyre egyszer csak figyelni kell, megáll a kézben a vasaló vagy a lombfűrész. Nem tudnám a britpop néven elkönyvelt bandák általános sorába beállítani, talán mert megváltoztatta az arról való elképzeléseket. Sokkal eklektikusabb annál, mintsem hogy egy kategóriába be lehetne szorítani, még a glamrockkal is kacérkodik.
A Rocks, az Accelerator, a Movin'On Up legendás dalok szövegeit a brit fiatalok, zászlóval vagy anélkül, végig énekelték, táncolták, tehát szó sincs arról, hogy letűnt volna a PS kultusza. Bobby Gillespie, az énekes nem is lett sokkal öregebb, pocakosnak meg egyáltalán nem mondható, nagy nyugodtan, fekete zakóban, alatta meztelen felsőtesttel, hosszú hajjal, léha mozgással, lógó orral, (akár egy Legát Tibor-imitátor), énekli végig a koncertet, míg a többiek eszeveszettül ugrálnak a kis fölös kilók és a fehér ing, fehér kalap ellenére is. A visszhangosítás rengeteget dob a hangszereken meg a hangokon, a hangfalak közelében állók dobhártyájáért nem vállalnék felelősséget, de a fesztiválélet már csak ilyen.
Időben visszafelé megy a koncert, illetve össze-vissza, de ez nem zavaró, annak sem, aki ismeri a PS-féle időszalagot, mert egy a lényeg Glasgow szupercsapatánál, hogy kidolgozza magából mindenki a fölösleget, észrevétlenül, különösebb megerőltetés nélkül. A 2002-ben megjelent Evil Heatről is játszanak egy ördögit, a Miss Lucifert, aztán az új korszakot jelentő Screamadelicáról a pszichedelikusabbakat, elekronikusabbakat és a Swastika Eyes-t , amely meg az idei antirasszista üzenetek sorába illeszkedik szépen, hozzá egy hatásos vetítés, a modern kori színesbőrű történelem képei bemosva Gillespie szikár alakja mögé.
Az ex Stone Rose-os, vizenyős tekintetű gitáros, Mani a rosszfiút játssza, beszól a közönségnek is, az énekes meg a visszafogott, a kúl, elnézően mosolyog, de így meg is teremtődik valamiféle harmónia és nem repkednek a zenekar felé a vizespalackok.
A Rocks népszerű dallamára már mindenki táncol, "Get your rocks off, honey. Shake it now now.", hiszen csak erről van szó, le kell lazulni, mi másra való a rákendroll. A végére azért még benyomnak egy torzítós, visszhangosítós elköszönést, majd szétrepednek a hangfalak, a Nap meg leesik az égről, hirtelen. Mindenki elégedetten távozik, nem történt nagy dolog, csak szétesett a fejünk, de van rá egy éjszakánk, hogy összeszedjük magunk.
