A hatvanas évek elején találkoztam Marguerite Duras nevével. Nem mint regényíróéval, hanem egy film kapcsán. Filmklubokban, majd az első francia filmnapokon ismerhettük meg a nouvelle vague alkotásait, köztük Alain Resnais 1959-es felkavaró rendezését, generációm értelmiségijeinek egyik meghatározó filmes élményét, a Szerelmem, Hiroshimát, amely az Indokínában született írónő forgatókönyvéből készült. Később is számos regényét filmesítették meg (hogy csak a Peter Brook rendezte Moderato cantabilére emlékeztessek).
Az ízig-vérig prózaíró néhány művét színpadra is átdolgozta, így az 1953-ban írt Naphosszat a fákont is, melyet 1965-ben mutattak be. Ennek alapján született 1978-ban az a filmváltozat, melyet maga az írónő rendezett, a főszerepekben olyan művészekkel, mint Madelaine Renaud (Jean-Louis Barrault élet- és művésztársa, a XX. századi francia színjátszás egyik nagyasszonya), Jean-Pierre Aumont, Bulle Ogier és Yves Gasc.
Ezt a darabot választotta harmadik magyarországi rendezéséhez a világhírű orosz művész, Anatolij Vasziljev. Választásában alighanem az is szerepet játszhatott, hogy művészi nagyságához méltó jelentős szerepet kínáljon egyik legkedveltebb, sokra tartott és tisztelt színésznőjének, Törőcsik Marinak, aki súlyos betegsége után ezzel a hatalmas szereppel tért vissza a színpadra.
 |
| Törőcsik Mari |
A darabnak nincs hagyományos értelemben vett története. Egy távol-keleti országban élő anya hazalátogat Párizsba, hogy találkozzon a fiával, Jacques-kal - ez az alaphelyzet. Kettejük - valamint a fiú barátnője, Marcelle - közötti szaggatott, csapongó, meg-megszakadó beszélgetésekből bontakozik ki a család története, s a jobbára féloldalas dialógusokból derül fény a súlyos traumákkal terhes anya-fiú-kapcsolatra éppen úgy, mint a távoli országban meggazdagodott, gyártulajdonos anya és a vele élő lánya betegesen egymásra utalt, ugyanakkor ellenséges viszonyára, illetve Marcelle és Jacques szerelmének, együttélésének problémáira.
Kölcsönösen fájó sebeket tépnek fel, amikor anya és fia felidézi Jacques gyerekkorát, s egymásban keresik annak okát, hogy miért távolodtak el egymástól. A fiú nem tudja megbocsátani, hogy a gazdag asszony szegénységben hagyta, s természetesen az anyját okolja, amiért máról holnapra, egy bár vendégeinek nyújtott szolgáltatásaiból kénytelen élni.
Az anya monologisztikus megszólalásaiból az is kiderül: bár gyárát államosították, lánya továbbra is megtalálta a számítását, ő azonban elszegényedett, s tulajdonképpen meghalni tért haza. Hármójuk egymást marcangoló párbeszédei nem tisztázzák a felvetődő kérdéseket, a szereplők többnyire elbeszélnek egymás mellett, mivel be vannak zárva a maguk sérelmeinek, fájdalmainak feltörhetetlen és titkokkal terhes körébe.
Az előadás több Vasziljev-rendezésből ismert labirintusrendszerben játszódik. Antal Csaba a fehér falakkal határolt színpadon átlátszó-tükröző üvegfalakkal mélységben és szélességben különböző nagyságú "kalickákra" osztja a teret. A játék nagy része a középső, nagy szobában játszódik, amely az első részben egy bár szeparéjának helyszíne, a másodikban a fiú lakásáé - bennük az elmaradhatatlan székek, amelyek koreografált mozgatása nemcsak a szereplők helyváltoztatását szolgálja, hanem a tér-és idő tagolását is. A színpad mélyén található kiöblösödésben játszik a bár zenekara és táncolnak a bár vendégei. A több mint kétórás első rész az anya megérkezésével kezdődik és a fiú lakásába indulással végződik. Ez keretezi az első találkozást, amely a fiú munkahelyén, a bárban zajlik.
A keretjelenetek alatt a középső üvegfalra párizsi utcaképeket bemutató, a hatvanas évek elejét idéző, fekete-fehér filmet vetítenek. Nyitott autót vezető nő szemszögéből látjuk az első hidraulikus Citroeneket, a 2CV-okat, a nyitott farú buszokat, amelyekre menet közben is fel lehetett ugrani, a vásárlókat, metróhoz sietőket és bámészkodókat, a kis kávézókat. Amilyen szívesen és nosztalgikusan nézi az ember e képsorokat, olyannyira figyelemmegosztó és szimplán dekoratív e megoldás. Pláne, amikor a snittek megfordítva vagy kifehérítve peregnek.
Az első rész nagyobbik felében a három főszereplő dialogizálását a bár életének felvillantott epizódjai, a Selmeczi György és Kákony Árpád invenciózus zenéjét játszó négytagú zenekar muzsikálása, valamint a Gemza Péter koreográfiájára táncoló párok fel- és eltűnése ellenpontozza. E háttértől függetlenül, a darabban elfoglalt funkciójának megfelelően teszi a dolgát a bár pultosa, tulajdonosa, akit Nyári Oszkár a rendező koncepciót pontosan betartva, pimasz, bennfenteskedő alaknak ábrázol, aki mondatait szavakra, sőt, szótagokra szétszedve, nagy indulattal löki ki magából.
Ez a közlésmód természetesen nem csupán az ő alakítására érvényes, mindenkinek így kell beszélnie. Vasziljev külön mozgás- és hangtrénert alkalmazott (Ilja Kozin), hogy elérje a mozdulatok és a megszólalások végletes teatralizálását, stilizálását. A szándék érthető, hiszen a Duras-textus nem viseli el a realista-naturalista csevegést, ez a szöveg közelebb áll egy zenei szerkezetű kompozícióhoz, mint a hétköznapi párbeszédhez. A kellő hatás elérését elsősorban a hangsúlyok nyomatékos kitétele, bizonyos szavak mint motívumok vagy vezérhangok ismétlődése, a szöveg szokatlan ritmizálása, a szólamoknak a mondandó szaggatottságát érzékeltető megtörése szolgálja. A végeredmény azonban meglehetősen egyenetlen. Ezt a technikát még egy szokásosnál hosszabb próbafolyamat alatt sem lehet tökéletesen elsajátítani. Minden egyes mondatban meg kell találni a magyar beszéd és a kívánt teátrális interpretáció optimális találkozási pontjait, hogy egy idő után az előadás akusztikus rétege ne váljék menthetetlenül kopogóssá, monotonná és fárasztóvá. Márpedig helyenként ez következett be.
A legnehezebben Kocsis Pál, a fiú alakítója küzdött meg e beszéd-feladattal. Pedig alakítása súlyos. Jacques anyjával szembeni kétségbeesett, hol hisztérikusan támadó-ellenkező, hol gyermekien elgyengülő viselkedésének kettősségét éppúgy érzékelteti, mint a párjával szembeni ambivalens viszonyát, illetve a játékszenvedélyének való kiszolgáltatottságát. Az elemelt színpadi nyelvet legtermészetesebben Gubás Gabi beszéli. Bravúros, ahogy jazzben meséli el élettörténetét - s nem kevésbé az, ahogy Törőcsik hol prózában, hol énekben kapcsolódik be a szólóba. Gubás az első részben hosszú negyedórákig egy helyben állva, selyemsáljával játszva, haját szárítva, nagy táskájából ezt-azt ki-betéve térbeli ellensúlyt biztosít Törőcsik monológjának. A második részben Marcelle és Jacques párjelenetében, a magát butának mondott nő az egyetlen okos lénynek mutatkozik, magára maradásakor az öntudatra ébredést, a döntésképességet, a beláthatatlan jövő vállalását egyszerűen, teátrális gesztusok nélkül, de belső intenzitással játssza el.
Az est csodája és középpontja Törőcsik Mari, aki elképesztő energiával éli az anya szerepét. Megszámlálhatatlan, mennyi arca, hány hangja és hangfekvése van. Itthoni és moszkvai közös munkáik során jól megismerhette Vasziljev módszerét, követelményrendszerét, s a rendező is tudja, miként lehet mozgósítani a színésznő művészi eszközeinek sokaságát. Fizikailag, szellemileg és művészileg egyaránt hatalmas feladat Az anya eljátszása, már csak az irdatlan nagyságú, közel kétórás szövegmennyiség miatt is. Törőcsik fölényesen birtokolja a szöveget, pillanatonként vált a többsíkú mondatfolyam rétegei között. Elkülöníti, ugyanakkor kicsit - amennyire az elbizonytalanítás érdekében kell - össze is mossa az emlékezés, a jelenidejű párbeszéd, a belső monológ, a felháborodás, a düh, az élcelődés, a kokettálás, a fiáért a fiatal nővel folytatott rivalizálás, a lányával virtuálisan zajló veszekedés megannyi részletét és árnyalatát. Önálló bohócszám, amikor nem akarja kifizetni az ötezer frankos bárszámlát. Elsöprő indulattal kel ki az üres, felszínes célokat kergető, Az anya számára a világ romlásának jelképét jelentő fiatalok mindent elárasztó uralma ellen. Az előadás végére Az anya totálisan egyedül marad. Fia is, Marcelle is elhagyja, s miután önmagával, sorsával, a fiához és lányához fűződő viszonyával szembenézett, s tetteit mindenekkel együtt vállalja, az útra készülődő asszony kis hátizsákját a feje alá téve a földre terített háncsszőnyegre heveredik. Nincs tovább.
