| The Fountainhead (2010) |
A kutatás tárgya a befolyásolás, a média hatásmechanizmusa, az indirekt, társadalmi szinten megtűrt soft erőszak. A közeg ? itt, a Ludwig Múzeumban megrendezett tárlaton ? az építészet és a földrajzi tér. Olyan munkákat látunk, amelyek sokkal inkább tűnnek átlagszámításnak, kódrendszereknek, betű- és számszekvenciáknak, mint műalkotásoknak. Mindjárt a bejárat előtt egy útjelzőtábla-erdő áll (finom utalás Pauer Gyula legendás tüntetőtábla-erdőjére), amelyen a 20. századi Európa már nem létező államai felé mutatnak a nyilak. A kiállításon helyet kap egy kitágított Európa-térkép, amelyre mindegyik állam irredenta vágyálmai ráférnek, egy Nagy-Magyarország mellett jut hely Nagy-Szlovákiának, Nagy-Ausztriának, Nagy-Macedóniának és így tovább. Láthatunk egy új ábécét, amelyik a világ pénznemeinek mindig változó devizaértékén alapul; egy 1949-es amerikai filmet, amelyikből a Société Réaliste kimontírozta a szereplőket és a hangokat, így tisztán csak az építészeti környezet maradt meg, ebben halad végig az eredeti film cselekménye. Egy kör alakú asztalon, mint valami kiterített földgömbön, a világ mai adóparadicsomai kapnak helyet, a nemzeti himnuszukkal együtt, de a szövegekben az ország említését mindenütt a ?szabadság? szó angol változata helyettesíti. Egy hatalmas alumínium tömbre rávetítik az ENSZ tagországainak összes határvonalát, az országokon belül a főváros elhelyezkedésének statisztikai átlagával. A középső nagyteremben egy több mint 200 színárnyalatból festett skála fogad, ami a Nemzeti Galéria gyűjteményéből válogatott főművek színátlagát jeleníti meg a számítógépes grafika nyelvén.
| Birobidzsáni ajándék (2011) |
Csupa szám- és jelsor, mátrixok és kódok, titokzatosnak tűnő, noha egyszerű magyarázatokkal ellátott ábrák. A Société Réaliste a reprezentáció fizikai megnyilvánulásait ? legyen az épület, film, kép, plakát, pénzérme vagy emlékmű ? megfosztja egyediségétől és egységes kommunikációs rendszerbe foglalja. Innen nézve kirajzolódik a hatalom mechanizmusa, az a mód, ahogyan az építészeti szuperteljesítmények csúcsra visznek egy ideológiát, egy szobor elhelyezése leleplezi a hatalom rettegését, egy általánosan elfogadott szimbólum pedig eltorzítja saját tartalmát. Politikai és társadalmi síkon értelmezni a színek, formák, arányok, jelek rendszerét igen közel áll a 20. századi avantgárd festészet törekvéseihez, de itt már a konceptualizmus szabályai uralkodnak: a jelenség és a narratíva két külön síkon érvényesül.
| Spektrális Aerózió (2011) |
A Société Réaliste projektbemutatója, amit jobb híján képzőművészeti kiállításnak nevezünk, felkavaró élmény. Nem érzéki vagy esztétikai hatása miatt, nem is a rejtvényfejtés izgalma okán. Azért, mert az itt átgondolható gondolatok, megélhető tapasztalatok komoly szellemi erőfeszítéssel a tudatosság egy másik, következő szintjét nyitják meg, távolságot teremtenek a jelenség és a mögöttes vezérelv között. Ez a függetlenedés maga a szabadság, a vizuális és szellemi kényszer elől kitérő ráismerés, a ?termékeny pillanat?, ahogyan Schiller fogalmazott. Ma úgy mondanánk, fellebbenti a világot borító képzet maja-fátylát és elborzad attól, ami mögötte van.
