Alföldi László 1984 és 1988 között Kolozsváron volt konzul, majd miután Ceaușescu egyik napról a másikra bezáratta a kirendeltséget, a külügyminisztériumban folytatta román referensként. 1990 és 1996 között Bukarestben teljesített szolgálatot a magyar ügyekért felelős diplomatacsoport vezetőjeként, majd első beosztottként. Később ismét a külügyben dolgozott, egészen 1999-es kolozsvári főkonzuli kinevezéséig. 2003-tól ismét hároméves külügyminisztériumi szakasz következett, majd megint Bukarest: 2006 és 2011 között nagykövethelyettesként dolgozott. Húsz éven át volt külszolgálatos, a magyar–román kapcsolatoknak nemcsak megtapasztalójaként, hanem alakítójaként is.
Miért tartotta fontosnak a könyv megírását?
Nagyon ritka, hogy valaki diplomataként egy relációban dolgozzon 28 évet. Talán nincs is hasonló példa. A diplomatákat ugyanis néhány évente más állomáshelyekre, pozíciókba helyezik, én viszont végig a román ügyekért voltam felelős hol Kolozsváron, hol Bukaresten, hol itthon, a külügyminisztériumban. A könyvem egyfajta kordokumentum, visszaemlékezés, amit eredetileg magamnak írtam, majd évekkel később a környezetem biztatására jelentettem meg.
A kötetet olvasva feltűnt, hogy mennyire precízen idéz dátumokat, neveket, helyeket. Több évtizedes távlatból hogyan emlékszik ennyire pontosan az eseményekre?
Ahogy öregszik az ember, úgy emlékszik egyre jobban a régmúlt eseményeire. De természetesen sok dátumnak utánanéztem az interneten, és nagyban támaszkodtam Udvardy Frigyes A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája, 1990–2017 kiváló munkájára is. Ez az interneten elérhető adatbázis minden eseményt tartalmaz, amiről a romániai magyar sajtóban írtak. A cikkekből sokat be is tettem a könyvembe, és olyan eseményekről is írok, amelyek korábban nem jelentek meg, nem voltak publikusak. Részletekről, amelyek segíthetik a megértést.
Nem volt erdélyi családi, baráti kötődése, 1983-ban mégis megpályázta a konzuli pozíciót Kolozsváron. Akkoriban finoman szólva sem kapkodtak ezért a lehetőségért. Önt mi mozgatta? És mi miatt maradt közel harminc évig ezen a területen?
Valóban, akkoriban senki nem vállalta a külügyminisztériumból, hogy a Ceaușescu vezette, rendkívül szegény, jegyrendszerben tengődő országban végezzen külszolgálatot. Nekem viszont kihívást jelentő és szép megbízatásnak tűnt, ezért 1984-ben egyévnyi felkészülés után elkezdtem a konzuli munkát. Később pedig minden kormány azt mondta, hogy akkor nyugodtak, ha én viszem a román ügyeket. Bár volt egy-két bátortalan kísérletem arra, hogy olasz és francia nyelvtudásom révén Rómába, Milánóba, Párizsba vagy Brüsszelbe kerüljek, ez komolyan soha nem merült fel.
A mai tudásával és tapasztalatával is újra belevágna?
Igen, mindenképpen. A magyar–román viszony alakítása az egyik legfontosabb diplomáciai feladat, mivel Romániában él a legnagyobb lélekszámú magyar kisebbség. Nem mellesleg Kolozsváron ismertem meg a mostani feleségemet, Kopacz Mária grafikus-festőművészt is. Ő már akkor elismert alkotó volt, kiterjedt kapcsolati hálóval a magyar és román értelmiségiek körében, ami szintén sokat segített a munkámban. Mindig szívesen elkísért a különböző rendezvényekre, és természetesen Magyarországra, majd később vissza Kolozsvárra és Bukarestbe is velem jött.
A könyvet a különböző beosztásai alapján hét fejezetre tagolta. Melyik időszakra emlékszik vissza a legszívesebben, és miért?
Mindegyik más miatt érdekes. A Ceaușescu-rezsimben folyamatos megfigyelésben kellett dolgoznunk. Nagy szónak számított egy-egy filmklub megtartása is, hiszen naponta mindössze kétórányi adás ment a tévében, az is főleg propaganda. Sok kéziratot, folyóiratot, könyvet mentettünk át Magyarországra, és innen is vittünk műveket Romániába. Ezt tőlünk függetlenül számos magánszemély is csinálta, nem kevés kockázatot vállalva. Az 1999 és 2003 közötti főkonzuli időszakomra esett a kolozsvári Sapientia Egyetem elindítása. De említhetném számos magyar iskola létrehozását és a gyulafehérvári műemlékvédelmi eredményeket is. Természetesen a kettős állampolgárság bevezetésére és az azzal járó feladatokra szintén szívesen emlékszem, ahogy a csíkszeredai konzulátus elindítására is.
Húsz évig élt Romániában. Mennyire tanult meg románul?
A szó szoros értelemben soha nem tanultam románul. Az olasz és francia felsőfokom gyakorlatilag fél romántudást jelentett. Persze könnyebb volt megértenem egy-egy irodalmi művet, mint a piacon paprikát venni. Sokat segített a feleségem, és gyakran vettem „nyelvleckéket” a román szomszédomtól is, akivel például közös antennát szereltünk fel, és együtt sétáltattuk a kutyáinkat. A román sajtót is sokat olvastam-hallgattam, így szépen lassan megtanultam a nyelvet. A bukaresti kiküldetésem során, nagykövethelyettesként nagy jelentősége volt, hogy tudtam az anyanyelvükön beszélni a különböző tisztségviselőkkel.
Tartja még a kapcsolatot az erdélyi ismerőseivel?
Amikor Kolozsváron leköszöntem a főkonzuli tisztemről, nem tartottam búcsúfogadást. Nem akartam elköszönni, hiszen ezer szállal kötődünk Erdélyhez. Rendszeresen visszajárunk, a feleségem révén rokoni kapcsolatok is odakötnek minket. Sok íróval, festővel, szobrásszal, tanárral és korábbi politikussal tartjuk a kapcsolatot; szerencsére ez ma már sokkal egyszerűbb, mint korábban. Nemcsak a magyar, hanem a román barátainkkal is gyakran beszélünk, találkozunk.
2011-ben kérvényezte a nyugdíjba vonulását, és hazaköltöztek Magyarországra. Azóta Szentendrén élnek a feleségével. Mivel foglalkozott az elmúlt évtizedben?
Azóta teljesen civil életet élek, semmilyen közéleti szerepet nem vállalok. Ez a könyv hozott egy kis változatosságot: sok korábbi kollégával, baráttal beszélgettem a múlt eseményeiről, cikkeket olvastam a témáról. Soha nem gondoltam, hogy pótolhatatlan lennék, mégis jó volt feleleveníteni a közösen elért eredmények emlékét és azt, hogy én is a részesük lehettem.
Mit gondol, a magyarországi vagy a határon túli olvasók számára lesz inkább érdekes a könyv?
Szerintem mindenkinek érdekes lehet, akinek a külhoni magyarság ügye fontos. De a román közösség számára is, hiszen számos, nagy médiavisszhangot kiváltó esetről írok a könyvben – például a „kémügyemről” vagy a szélsőségesen nacionalista volt kolozsvári polgármester, Funar ügyködéseiről –, amelyek árnyalhatják a korábban kialakult narratívát. Nemrég a Soproni Erdélyi Kör meghívására könyvbemutatót tartottunk, de augusztusban a Kolozsvári Magyar Napokon is ott leszek, és ősszel a budapesti bemutatóját is megtartják a könyvemnek. Érdeklődnek iránta Székelyföldről is. Remélem, mind több helyre eljutok majd vele.
Nyitókép: Alföldi László Székelyudvarhelyen egy március 15-i megemlékezésen. Fotó: MTI/Haáz Sándor
