Személyes természetű ügy ? JÓ ÉJT, ANYA!

Marsha Norman darabja szűk három évtized alatt nem lett jobb ? de nem lett rosszabb sem. A Kultea bemutatóján, a színházi vállalkozását egyre koncepciózusabban folytató Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum kis színpadán Ungvári Tamás stiláris hetvenkedéstől mentes fordítása ma is megállja a helyét. A negyven körül járó Jessie Cates egy szombat este minden cécó nélkül bejelenti anyjának, az életerős hatvanas Thelmának, hogy néhány óra múlva öngyilkos lesz. Az épp tünetmentes, talán gyógyuló epilepsziás beteg totálisan ráunt a létre: a gyerekkor óta tartó görcsös rohamokra, a hajdani férj nem egészen ok nélküli állhatatlanságára, a lelécelt kamasz fiúgyerek bűnöző hajlamára, az újsághírekre, a Fehér Ház mindenkori gazdájára ? és önző, elpusztíthatatlan, felszínes anyjára. A késve észbe kapó, lelke mélyén nem érzéketlen Thelma a győzködés, lebeszélés, tréfálkozás, hisztéria, beismerés, meakulpázás, könyörgés minden eszközét latba veti, hogy a végzetes tettet meggátolja?

 

Pásztor Erzsi Thelmájából ? némi ritmustalan alakkeresés után ? akkor szakad fel az egyszerűségében is eleven képletű egyéniség, amikor fizikai indulattal, a konyha szétdúlásával vezeti le megdöbbenésének, tehetetlenségének feltorlódó feszültségét, vádolva lányát: nekem nem kell semmi, ha nem vagy tekintettel anyádra, aki körül minden gyakorlatias teendőt eddig te láttál el! Innentől a külsőleg még mindig túlzottan tip-top otthonkás asszonynak már mélységesen elhihető, hogy férje (Jessie bálványozott apja) iránti szeretetképtelenségét örökítette a lányára is, és közvetett előidézője a rémületes döntésnek. Pásztor Erzsin a premier utolsó harmadában nem fog ki a színmű olykor darabos, mondvacsinált érvrendszere és kísértő giccsessége sem. Sőt, ő az, aki tépett mozdulataival, esengő térdre omlásával, megtörő gesztusaival látványos vagy rejtett nyomatékot ad a felpörögni is képes dialógusoknak. A színésznő addig nem merészkedik el ? megvalósultak ilyen értelmezései is a szövegnek ?, hogy egy ponton túl beletörődően, kényszeresen (s voltaképp fonák szeretettel) helyeselje, megengedően legitimálja az apa halála óta a padláson hányódó, most előkeresett pisztoly használatát.

 

Boldizsár Tündének kevesebb ösvénye nyílik fokozásra, váltásra. Jessie már mindent elrendezett önmagában és a háztartás körül. Például ? Marsha Norman erényei az ilyen fordulatokban sejlenek fel ? húsz évre előre meghagyta bátyjának, Dawsonnak, melyik ünnepen mivel ajándékozza majd meg a mamát. Ez az alakítás is előnyére módosul, a kifejlethez közelítve egyre nagyobb koncentráltságot mutat. Pásztor Erzsi és Boldizsár Tünde jó kettőst alkot, bár összjátékuknak még igencsak finomodnia kell.

 

Díszlet, jelmez, mai színpadra alkalmazás és rendezés Iványi Árpád munkája. Díszlete szürkébb a tőle megszokott, elvontabb kulisszáknál. Legyünk pontosak: barnább, drapposabb-sárgásabb. A világítással nem nagyon lehet muzsikálni a szerény felszereltségű teremben, a fénydramaturgia azt sem igen játssza el, hogy beesteledik. A kellékek közelítően pontosak, nem ötletdúsak (vajon miért csillog-villog ennyire a mondott tisztogatást nem is nagyon kérő, mostanáig hányódó pisztoly?). Játékmesteri típusú rendezést követünk nyomon, amelyben a szöveg túl keményen diktál a térkezelésnek, színészvezetésnek, viszont nem is tolakszik a megjelenítésbe erőszakolt ötlet, s az alkotók folyamatosan képesek építkezni abból, amit menet közben, nem ellentmondásoktól és hiányosságoktól mentesen, maguk teremtettek meg. A hálásan tapsoló közönségen körbepillantva az arcok megrendültségről árulkodnak: annak tudatosulásáról, hogy ? bár Jessie személyes természetű ügynek nevezi visszafordíthatatlan szándékát ? az egyén, ha önmaga akaratából akarja bevégezni életét, soha nincs az összes ok és indok ismeretében, birtokában, és soha nem csupán a saját sorsát tartja a kezében.