Személyesen – Barabás Márton képzőművész

Janusz-arc narancsokkal // Kőoroszlánok

A két képet 1987-ben festettem. A nyolcvanas évek elejétől egyfajta posztmodern fordulat során ismét a képzőművészet témájává vált az antikvitás. Modellként szolgáltak a nagyvárosok kő- és gipszoroszlánjai, a modernitás által megtagadott historizáló építészet, a díszítőszobrászat. Hegyi Lóránd írta 1984-ben a hetvenes évek végén pályára lépő művésznemzedék egy részéről, hogy számukra mindvégig eleven maradt az akadémiai festészet pozitív szakmai oldala. A 19. század végén kialakult városokban, így Budapesten és vidéki nagyvárosainkban kissé megkopva bár, de látható volt a sok gipszarc, oszlopfej, timpanon.

A mitológiai ihletettségű kettős arcot Dániában fotóztam le a Carlsberg Glyptotekban. A kép párdarabján az Andrássy út 9. kapudísz kőoroszlánjai váltak a kép főszereplőivé. A golyónyomokat a második világháború vagy 1956 utcai harcai során szenvedte el a Szalay utca, Honvéd utca sarkán álló ház. A megtizedelt, a kép felszínébe süllyesztett zongorabillentyűk a torlódó hangokra és csendekre utalnak, mintegy képi mellékszólamként.

Kompozíció

A megfestett szoboridézetek körbevágott rétegelt lemezre kerültek. A szobrok, akantuszlevelek sokszor az eredetinél jóval színesebbek, kékek, lilák, kadmiumsárgák lettek. Ezekből és a részben már geometrikus szobornak is felfogható festett plasztikáimból szoboregyütteseket állítottam össze. Egy ilyen tárgycsoport látható a Kortárs Magyar Művészeti Lexikon rólam szóló szócikke mellett. Az 1990-es évek közepére a művészettörténeti idézetek elmaradtak, és helyükre egyre elvontabb, részben növényi, részben geometrikus motívumok kerültek.

Négy nagy facsiga
a Ludwig Múzeumban

A festett szobrokat a zongora, pianínó belső mechanikáiból készült festetlen szobrok követték. A festés mellett már a főiskolás években érdekelt a szobrászat. Mintázott domborműveket, érmeket is készítettem (és olykor ma is készítek), de alapvetően a konstruált plasztikák építése állt hozzám közel. A belső mechanika lehetőségeire később jöttem rá. A zongorafedél vagy a billentyűzet közvetlenül utal a hangszerre, a mechanika csak közvetve, hiszen így kiterítve csak a hangszerkészítők látják a csappantyúkat.

A zenélésre már alkalmatlan, kidobott, de még roncsaiban is nemes, szép tárgyakat legtöbbször spirál alakban rögzítem egy tengelyre. Az azonos alakú elemek az ívelt forma mentén más és más helyzetbe kerülnek, a kezdet és a vég, az egymást követő napok egyformaságát és különbségeit is megjeleníteni képes metaforákká válhatnak. A „facsigák” sokfélék. Az egyik inkább játékos, a másik kisugárzó, terpeszkedő. Különös kapcsolatuk van ezeknek a tárgyaknak a kortárs repetitív zenével. A bécsi Haus der Musikban 2020–21-ben rendezett kiállításomon a facsigákból készült animációs filmben az egyik alakzat folyamatos változásban alakult a másikká, és így tovább. A budapesti Ludwig Múzeum tulajdonában lévő négy síkplasztika nem eredeti hangszerből készült. Egy-egy alapelem kétszer, két és félszer nagyobb, mint a művek modelljeként megépített síkplasztikák.

Beethoven körkotta

A bécsi Zene Házában rendezett kiállításom legtöbbet reprodukált műve ez a körkotta. Arasznyi kis könyvtárgy. A Parnass című osztrák folyóirat egy oldalon összegezte a WienBeethoven 2020 program bécsi képzőművészeti rendezvényeit. Ennek a rendezvénysorozatnak az én kiállításom is része volt, és a Beethoven körkotta rákerült erre az oldalra, a szöveges ismertető mellé. A kottaborítón Beethoven szonátacímei láthatók. A felső betűsor íves szedésű. Erre az ívre válaszol a kör alakú keret. A kottakönyv síkjába illesztett eredeti zongorabillentyűk a hangszerre, a zeneművekre utalnak, valahogy úgy, ahogy a kottaborító is kapcsolatban van a kottával, a benne kinyomtatott zeneművel. Mellérendelődve, szerencsés esetben erősítve azt.

Liszt: Rapsodies
Hongroises (kék könyvtárgy)

A zongorák mellett sokszor a kottafüzetek is gazdátlanok maradnak, elárvulnak. A mű kiindulásául szolgáló roncsolt kottaborítót egy többszörösen átválogatott hagyatékban találtam, zenei antikvárius barátom jóvoltából. A lapot először konzerváltam, megerősítettem és egy hasonlóan tépett könyvtestre kötöttem. A tépett kottalap nem csak a fizikai előzményeket dokumentálja. Átvitt értelemben vett jelentése egybecseng a kottalapon olvasható mű címével. A hiányzó kör sem csak önmagát jelentő geometriai elem.

Beriot: Zene hegedűre zongorakísérettel

Könyvtárgy, könyvszobor. A kottafüzet borítójából indultam ki. A szépen komponált ívelt betűsorokat finom díszítmények, ornamentikák egészítik ki. Ezekhez eredeti hangszerrészleteket illesztettem. A hegedűt a tengelye mentén hosszában kettévágtam. Ebből lett a könyvtárgy talpa, alsó része. A teljes billentyűzetnek csak egy kisebb szakasza jelenik meg a könyv síkjába illesztve. Néhány fekete-fehér billentyű is képes megidézni a teljes klaviatúrát, a húrozatlan félhegedű pedig az egész hangszert. Egyszerre „szól” ez a tárgy a könyvről, a kotta és a hangszerek együvé tartozásáról.

Megkeresnek hibás, javíthatatlan hangszerekkel. Ha látott már valaki utcára kitett zongorát a hulladékhegyek közepén, akkor átélhette a tárgyak elmúlásának drámáját. Vannak, akik jobbnak látják, ha a kimustrált hangszereikből még valami művészettel kapcsolatos tárgy keletkezik. Tárgyi újrahasznosítást, művészettel kapcsolatos megmaradást remélve.

Kelet–Nyugat

1977-ben végeztem a Képzőművészeti Főiskolán festő szakon. Másfél, két évre rá találtam meg azt a kidobott zongorát, aminek a fedelére az első komoly szakmai sikert hozó képemet festettem. (Az 1980-as Velencei Biennálé magyar pavilonjában szerepelt.) Később időről időre megfestettem egy-egy időszak képi foglalatát zongorafedélre is. A 2008-ban készült Kelet–Nyugat is ilyen összegző kép. Kitalált tárgyak, önállóan nem is létező absztrakt kép, hullámzó vagy íves formák ütköznek egymással. Kevés a konkrét, könnyen értelmezhető képi elem. Az ívelt formákon megjelenő klaviatúra vagy annak a hiánya ilyen. A kép a képben vagy a szobor a képben helyzet ilyen. A legtöbb forma térben ábrázolt. Ezek a torlódó, színes elemek mintegy magukkal húzzák a síkban maradt felületeket. A színes árnyék, az átlós kompozíció, a zongorafedél különös befoglaló formája kapcsolható a kép címéhez. Binder Károly zeneszerző azonos című műve is az utalások, a zenei asszociációk szövedékéből, zenei anyagból áll.

Nocturne II.

Az alapforma a korai billentyűs hangszerekre hasonlít. Ezen a képen a zongora eredeti fekete színe is megmaradt, része a műnek. Az „éji” zenére utaló címen és az alapformán túl nincs további zeneiséggel kapcsolatos motívum. Az egymásnak ütköző hengerek és a véletlenszerű ívelt térformák találkozásából, egybecsengéséből, a háttér sötétben maradt alig látható zizegéséből, a fények és árnyékok értelmező játékából áll a kép.

Zongorahinták barna zongorafedélen

Egy viszonylag ép felületű, barna színű zongoratetőre festettem ezt a képet. Billenő-billegő térformák töltik meg a dinamikus alapfelületet. Az alsó, viszonylag széles mezőből a felső, szűkülő térbe mintegy belefeszülnek ezek tárgyak. A hintaformájú, egymáshoz képest is billegő idomok többségén nincs zongorabillentyű, csak a legfelsőn, a kép centrumától legmesszebb lévő sarokban látható néhány. (Több a hiány, nagyobb a csend, gondolom én.) A kép másik szólama téglalap alakú keretek véletlenszerű halmazából áll. A két „réteg” vagy „szólam”, vagyis a piros konstrukciók és az okkersárga keretek önmagukkal és egymással történő ütközése sok érdekes téri helyzetet, felfénylést eredményez. A háttér fekete téglalapjai a basszusszólamhoz hasonlóan hozzáteszik az összképhez a maguk külön mélységét.

Alulmaradnak, kilépnek a képmezőből vagy éppen csak látszanak. A kék és fekete korongok, a háttér eleven fafurnér mintázata is ott munkál az egészben.

Billenő végtelen három szólamban

Az a lebegés, ami a képeken lehetséges, valódi térben, valódi tárgyakkal nehezebben megvalósítható. Az elmúlt két év talán legfontosabb összegző szobrában ezzel próbálkoztam. A végtelen jelhez hasonló térformák felszínére került az önmagába visszatérő billentyűzet. Hegesztett vasváz tartja egymás fölött a szobor három azonos, de más-más szögből látható, egymással és a talapzattal éppen csak érintkező elemét. Zenéről, művészetről, térről „szól” ez a munka. A 2021–2022-es, Műcsarnok-beli, Visszaszámlálás című kiállításomon együtt mutathattam be azt a szobrot a vasban maradt párdarabjával. (Három éve hívtak meg Kecskemétre az Acélszobrászati Művésztelepre. Az ott készült vasszobrok lehetőségeit felhasználva alakult ki ez a munka.)

Rózsavölgyi karácsony

A kottatartóhoz egy szétesett, borítását veszített harmonika szorítja oda a kottakönyvet. Az egymást keresztező, feltárult belső rácsszerkezet, a fésűs mechanika maradványa és a belőle kiemelkedő, liliomszerű harmonikagombok mintegy eltakarják a kottát, a nagyobb hangszerhez, a tábori körülmények között használhatatlan zongorához tartozó kottatartót. A kiindulásul szolgáló eredeti kottafüzetet a Rózsavölgyi Zeneműkiadó jelentette meg 1915-ben.

Az első világháború, a nagy háború századik évfordulójára készítettem egy installációt, aminek része volt ez a munka is, Fegyverek közt hallgatnak a múzsák címmel. Nem gondoltuk, hogy a háború ismét ilyen közel kerül hozzánk.

Nyitókép: Barabás Márton Munkácsy Mihály-díjas festő, szobrász a budapesti műtermében. Fotó: MTI/Czimbal Gyula

#személyesen