Tizenkét képet kért a szerkesztőség. Úgy válogattam a munkákat, hogy legalább néhány láthatóvá váljék azokból a kételyekből és csodákból, amelyekkel óhatatlanul szembesül az, aki fényképezőgépet vesz a kezébe.

Férfi az óceán fölött

Krakal, Jáva, 2016
Caspar David Friedrich: Vándor a tenger fölött

Valószínűleg se irodalom, se festészet, se film nem reflektál annyit más alkotók munkáira, mint a fotográfia. (Talán pár posztmodern író  kivétel.) Az viszont kérdés, hogy mit jelent a reflektálás. Ha a fényképet egy pillanatnyi felismerés és döntés eredményének tekintem, ha a kép keletkezési idejét leszűkítem arra a pár századmásodpercre, amíg lefut a redőnyzár, akkor ennek a képnek semmi köze Caspar David Friedrich Vándorához. Egyszerűen, mert az exponálás pillanatában még nem láttam a kapcsolatot a két kép között. Ha a fénykép egy hosszú munkafolyamat műve (meggyőződésem, hogy az), amellyel az exponálástól a válogatáson át a végső kép, mint műtárgy elkészültéig bejárok egy utat, akkor ez a kép egyértelműen Caspar David parafrázis, még akkor is, ha a kapcsolatot nem az exponáláskor, hanem a válogatás során ismertem fel. Csakhogy ez puszta érdekesség. Bármikor is döbbenjek rá a két kép közötti rokonságra, az az én munkám minőségén se javítani, se rontani nem fog. Nem a C. D.-re való reflektálás teszi jóvá a képet, hanem azok a fények, árnyékok, milliméterek, amelyek megkülönböztetnek egy érdektelen képet egy jótól.

Kemény István és Szűcs Attila a Lepo vízesésnél

Dlingo, Jáva, 2019
Szűcs Attila: Fürdőzők
Olaj, vászon, 240×200 cm, 2019 (Szűcs Attila és a Deák Erika Galéria szívességéből)

Ha egy fotográfia megidéz egy festményt, az parafrázis marad akkor is, ha a fotográfus a feje tetejére áll. Igaz, a reflektálás tényétől eltekinteni sem lehet. Lesz ott egy jel, egy apró többletjelentés, amire az esztéták és kritikusok vagy bólogatnak, vagy csóválják a fejüket. De ennyi. Egyszerűen, mert a fotográfia (néhány nagyon speciális ágát leszámítva) bele van kövülve a valóságba. Még akkor is, ha a valóság adott esetben egy festmény. A festő tudja feltörni ezt a kövületet, ő tud úgy hozzányúlni egy másik képhez, hogy az ne parafrázis legyen, hanem mindenestül újrateremtett valóság.

A Krakalon készült fotográfia az összes különbözőség ellenére sokkal közelebb áll C. D. festményéhez, mint amennyire az összes hasonlóság ellenére Szűcs Attila Fürdőzők c. festménye közel áll az alapjául szolgáló fotográfiához. Bármekkora szabadságot ad a fotográfia, az a nyitott szem szabadsága marad.

A festő igen, a fotográfus nem tudja lehunyni a szemét.

Pontosítok: De, nagyon is le tudja hunyni, de az sokkal inkább hosszú idővel a felvétel készülte előtt meg a képek válogatásakor, semmint az exponálás idején történik.

Neon

Nem nagyon szoktam Instagramot nézegetni, de pár hete úgy alakult. Végigpörgettem néhány barátom képeit. És egyszer csak lefagytam. Hirtelen nem is értettem, mi történik. Láttam valahol valamit, amit a józan ész szabályai szerint ott semmiképp nem láthattam volna. Dragomán Gyuri Instagram oldalán a saját munkám. Számomra ez a berlini neon kereszt lett az emblematikus példája annak, mennyire szűkös az a valóság, aminek a fotográfia mindenestül kiszolgáltatottja. Igen, millió hasonlóságot és véletlen egybeesést találunk a fotográfia történetében, de mindig azt hisszük, hogy azért valahol van egy határ. Hiszen még Bolyai meg Lobacsevszkij találkozó párhuzamosai között is van némi különbség. De úgy tűnik, néha nincs határ. Még a két felvétel között eltelt tizenegy esztendő sem segít.

Sárkány, Parangtritis, Jáva, 2016

Lassú fotográfus vagyok, nagyon ritkán fordul elő, hogy egy pillanat alatt meglátom a képet. Ez a sárkány volt a kevés kivételek egyike. Túl jól is sikerült. Ezek a legkínosabb képek. Amelyek annyira izgalmasak, érdekesek, meghökkentők, hogy ember legyen a talpán, aki ki tudja hagyni őket egy kiállításról, egy könyvből. Csak valahogy mégis kilógnak az Egészből. Nincs igazi helyük, de befurakodnak.

Karácsonyfa, Jáva, 2014

Ez az egyetlen színes kép, amit valaha kiállítottam. Fel lehet hozni ezer érvet a fekete-fehér mellett, de a legerősebb érvet fekete-fehérben dolgozó fotográfus nem szívesen mondja ki, még önmagának sem. Nevezetesen, hogy könnyebb jó fekete-fehér képet készíteni, mint igazán jó színes képet. A fényt, árnyékot, szürke skálát sem könnyű kézben tartani. De odakint a világban – mármint műtermen, azaz egy megrendezett világon kívül – megküzdeni a színekkel, azokkal a színekkel, amelyek minden akaratunk és igyekezetünk ellenére szembe jönnek, az olyan tehetséget igényel, ami csak keveseknek adatott meg. Saul Leiter, Fred Herzog, meg nyilván vannak még jó páran, de mindenképp kevesebben, mint ahányan fekete-fehérben igazán nagyot alkottak.

A szín pusztán azzal, hogy egy lépéssel még közelebb viszi a képet a látható valósághoz, még röghöz kötöttebbé teszi a fotográfiát. Magyarán még több tudás, tehetség, munka kell ahhoz, hogy a látható külső valóságba az ember beemelje a saját belső valóságát. Ha a színes fotográfiáim annyira tiszták lennének, mint a fekete-fehérek, ha gyakrabban sikerülne úgy látnom és használnom a színeket, mint mondjuk ezek a képen, akkor bizonyára legalább annyit fényképeznék színesben, mint fekete-fehérben. Semmiféle elvi megfontolás nincs bennem, amikor fekete-fehér filmet fűzök a gépbe. Mindössze az a tapasztalat hajt, hogy több esélyem van jó képet készíteni.

Húsvéti bárány, Jáva, 2017

Az önarckép talán az egyik legsebezhetőbb pontja a fotográfiának. Bár számontartunk jó pár ikonikussá lett önarcot, mégis ide lehet a modorosság, a narcizmus, a hamisság vádjával a leginkább lecsapni, és nem is mindig ok nélkül. Csak az ostorsuhogás közepette valahogy elfelejtődik, hogy az örökkévalóságnak szánt, beállított, modoros arckép (és önarckép) igénye nélkül aligha lett volna feltalálva maga a fényképezés. Ez volt a fő hajtóerő, a fő igény. A szelfi.

Lehet ostorozni a szelfit, mint a fotográfia teljes lezüllését, de könnyen belátható, hogy már Daguerre kliensei is ingük-gatyájuk adták volna egy szelfiért.

Ahogy szűk kétszáz év alatt eljutottunk a lőgyapottól a hidrogénbombáig, úgy jutottunk el a dagerrotípiától a szelfiig. Kevés technikai vívmány fejlődött olyan ütemben, mint a fényképezőgép. Még a legfőbb jó, az internet is nagyrészt arra lett kalibrálva, hogy szelfik millióival árasszanak el bódog-bódogtalant. De valahol mégiscsak van egy határ a szelfi és az önarckép között. Még ha nem is tudjuk pontosan kijelölni, mint a senkiföldjét két ország között, akkor is kell lennie egy határnak. Ez mindenesetre önarckép.

Két szék, Glagah, Jáva, 2018

Ha sikerül olyan képet készítenem, amelyiknek van csendje, az jó.

Fél óceán, Ngobaran, Jáva, 2019

Piaci kutya, Kulon Progo, Jáva, 2014

Mariyam, Yogyakarta, Jáva, 2019

Óriásplakát éjjel, Tajpej, 2014

Szoborgyár, Kasongan, Jáva, 2019

Bartis Attila író, fotográfus. 1968-ban született Marosvásárhelyen.
1984 óta Budapesten, valamint 2014 óta részben Yogyakartában (Jáva, Indonézia) él. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.

#személyesen