Bukta Imre a kortárs magyar képzőművészet egyik legeredetibb alkotója. Szipőcs Krisztina így ír róla: „sajátos, úgynevezett mezőgazdasági művészete a posztszocialista magyar vidék sajátosságait, problémáit, jellegzetes figuráit ábrázolja, nagy empátiával, sokszor iróniával, ám mindenféle nosztalgia és idealizálás nélkül. Most maga az alkotó mesél a munkáiról.

Okos táj (változó méret, installáció, 1993.)

E mű létrejöttét egy nagyon mélyen érintő történet indította el. 1992 nyarán meghalt az édesapám, a kukoricáját az utolsó erejével még bekapálta. A termény letörése, morzsolása rám maradt, s a több zsák csutka is. Mit kezdjek vele? Elégessem a kályhában, mint ahogyan apám tette telente? Elgondolkodtam. Édesapám közel négy évig volt a Gulágon, szinte még gyerekként. Ez így együtt adta az alapot, mit is kezdjek a csutkákkal mint művész. 

Krumplievők (fotó, 1996.)

Sráckoromban Vincent van Gogh festészetének a hatása alatt rajzoltam, festettem. Ahogyan rá hatottak Millet munkái, a szegény vidéki emberek életének ábrázolása, úgy kerültem én van Gogh stílusának hatása alá. Aztán később, amikor már nékem is kialakult a saját művészeti motivációm és kifejezési formám, a Krumplievők című festményét vettem alapul, hogy kifejezzem hálámat van Gogh felé. 

Óriás krumplik a határban (73×102, olaj, vászon, gyufa, csempe, farostlemez, 2001 )

Az első olyan munkáim egyike, amelyben vegyítettem a képalkotásban az olajfestést egy furcsa anyaggal, a fürdőszoba csempével. Kísérleteztem, hogyan lehet formára darabolni „házilag”: víz alatt tartva. Aztán amikor kiderült, hogy esztétikailag is működik, még néhány ilyen képszerkesztésű alkotást készítettem. A mezőszemerei fürdőszoba „retro” színű csempéit nagyrészt elhasználtam. A piacon ilyen szép világoszöld csempét már nem lehetett kapni a 2000-res évek elején. 

Szilvafák (50×65, olaj, vászon, 2002.)

Látványalapú festmény. Már nem Szentendrén, hanem Mezőszemerén éltem. A néhány sor szilvás, a kékköves betonkád számos falusi kertben megtalálható. Ám ez egy olyan kép, ami alatt ott rejtőznek a gyötrelmes festési kísérletek: sokszor átdolgoztam, mire kialakult a végleges mű. 

Parasztmadonna (fotó, 2003.)

Olyan képen gondolkodtam, amiben keveredik a múlt, a jelen és a jövő, s mindez vidéki környezetet igényel. Szerencsém volt, mert a családban épp született egy kisded (ma 17 éves). A téma feldolgozásának a fotó felelt meg leginkább. 

Tarlóégetés (100×120, olaj, vászon, 2008.)

A motívumot az ablakunkból látva gyűjtöttem be: az őszi kerti szántás, az ezzel együtt járó kerti gaz égetése volt a minta. Nem tudom, miért, de a falusi emberek szeretik a kertben keletkezett organikus anyagokat elégetni, én meg szeretem ennek a szagát, mert ilyenkor az égett széna, a félig érett paradicsom és a sült kukorica illata keveredve terül el a kertek felett. 

Pihenő (100×130, tus, tempera, kréta, grafit, papír, 2011.)

Nagyon kedvelem a papíralapú képalkotást, mert megjelenhet benne a festészet és a vonalas rajz is, így a vegyes technikát szó szerint tudom érvényesíteni a látványban. Ennek a képnek személyes motivációja van. Akkoriban (2007-ben) kilátástalan harcot vívtam a helyi hatalmi vezetővel, aki engedély nélkül kivágta a falusi liget fáit, valószínűleg „saját zsebre”. A feljelentést követő ütközésem a törvény képviselőivel, az, ahogyan foggal-körömmel védték a helyi vezetőt, maga volt a hatalom hideg lehelete. De a mű ezt nem tartalmazza, a szándékom inkább az volt, hogy olyan művet alkossak, amit átsző a lírai szomorúság. 

Erdőrészlet (900×500, videóinstalláció fatönkökkel, 2011.)

Ez a munkám is hasonló motiváció alapján készült, ám más médiumban jelenik meg, ennélfogva a hatás elementárisabb, mert a teret és időt is bekapcsoltam a műbe. Ennek az installációs műnek a létrehozásához szükség volt számos tölgyfa kivágására, ami bár természetesen engedéllyel és erdészet-szakmai gyérítési okkal történt, nékem, mint érzékeny művésznek mégis lelkiismeret-furdalást okozott. Mindez így együtt a mű jelentése. 

Falusi jegyző lefoglalt kukoricával (120×90, olaj, vászon, 2017.)

Számomra egy-egy motívum képi alkalmazása élményalapú. A faluban időnként szembesülök olyan abszurdnak tűnő jelenséggel, ami elsőre mosolyogni való poén. Ha nem kacagnánk rajta, akkor néha sírni kéne. Aztán eltűnődöm azon, hogyan lehetne például a bürokrácia és a művelt természet találkozási pontját vizuálisan megjeleníteni. 

Száradó pokróc (90×120, olaj, vászon, 2019.)

Mindig is furcsa számomra, hogy a vidéki embernek megvan a maga véleménye a kortárs művészetről, ha van némi ismerete egyáltalán. A „modern” művészet csokrában lévő absztrakt motívumokat képtelen elfogadni. Ezzel szemben a környezetét úgy alakítja, hogy bőven szerepelnek benne non-figuratív elemek. Elég ha csak a falusi buhera módon hegesztett kerítésekre gondolunk, vagy az absztrakt jelekből álló takarókra, szőnyegekre, ruhamintákra. Ez a kép erről szól. 

Kés konyhaszekrénnyel eladó (80×100, olaj, vászon, 2019.)

A változó falu, ami megjelenik a humán szerkezetében és fizikai testében egyaránt, vizuálisan különös helyzeteket produkál. Még olyanokat is, amiket én találok ki. Ez a festmény elképzelt szituációt ábrázol, a címében előtérbe hozva a konyhakés szerepét, amiről nem lehet eldönteni, hogy hámozó konyhai eszköz, vagy mint fenyegető tárgy van jelen a képen. Egyszer egy falusi roma férfi „eredeti” Rembrandtot kínált nekem megvételre. Szóval, ha a modern művészethez nem is értenek, a régiben tájékozottak. 

25 éves a nyugdíjas klub (120×150, olaj, vászon, 2019.)

Korábban festettem közösségi tereket, templombelsőt, kocsmát. Ezúttal a nyugdíjas bulik kerültek ecsetvégre. Jómagam szemlélődőként jelenek meg ezeken az eseményeken. Hosszú szervezés, ügyes kezek által feldíszített tornaterem, szórakoztató műsor teszi emlékezetessé ezeket az estéket, s ha a hangulat tetőfokára hág, még a „nyugdíjas himnusz” is sorra kerül, amitől a szemek könnybe lábadnak. Megható és egyben szomorkás élmény kerít hatalmába ilyenkor. A „Levitáció” című kiállításon egy egész installációs termet szenteltem ennek a témának. A kiállítás Szentendrén volt 2016-ban, Szirtes János, feLugossy László és jómagam részvételével, a kurátor Gulyás Gábor volt.

Bukta Imre (Mezőszemere, 1952. július 20.) 
Munkácsy Mihály-díjas magyar képzőművész. Autodidakta, 1970 óta foglalkozik képzőművészettel.
 
Első egyéni kiállítását 1978-ban rendezte a budapesti Studió Galériában. Ettől kezdve folyamatosan jelen van a hazai és a külföldi kiállításokon.
2012-ben a Műcsarnokban szerepelt munkáival: a Másik Magyarország című retrospektív tárlat a művész eddigi legnagyobb hazai kiállítása volt.
1993 és 2012 között a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának tagja, 2013-tól pedig levelező tagja.
1980-tól többször szerepelt a Velencei Biennálén.
Művei megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galéria, a bécsi Albertina és több hazai múzeum gyűjteményében. A Godot Galéria képzőművésze.