Ha mi árnyak – Gergye Krisztián

A Ha mi árnyak monokróm rítus című performansz kapcsán kerültem újfent akcióba Gergye Krisztiánnal. A mindig helyszínt változtató sorozat keretében egyedi szemszögből dokumentálhattam a történéseket. Krisztiánnal évek óta dolgozunk együtt, és abban a rendkívül bensőséges viszonyban lehet részem, hogy a színpadon – fotós mivoltomban – aktív szereplőként emel be a darabjaiba. A fenti kép a legutóbbi állomáson, a szegedi Régi Zsinagógában készült, és bár az eddigi alkalmak kültéren voltak, a speciális feszültség itt is létrejött. A képen Krisztián épp „katona”, de ezek a szerepkörök, utalások percről percre változnak a performansz során. Izzadok, folyik rólam a víz, a ruha nem lélegzik, már én is alig, de a szituáció vonz magával, kúszok, ugrok a következő pillanatért, életveszély nélküli háborús tudósító vagyok egy órára, latexban.

Backstage fever

Ledarálnakeltűntem utolsó előadás, Katona József Színház, 2013. április 27.

A backstage és a werkfotózás mindig izgalmas feladat, új nézőpontokatot tár fel. Kifejezetten, ha olyan ikonikus előadás búcsúztatása közben készülnek a fotók, mint a Ledarálnakeltűntem a Katona József Színházban. A két kép egymással szemben installálva pontosan visszaadja a helyzetet, ahol készültek, mert amit a kellékes lát, az pont az a díszlet rész, ahol Dankó István a színpadról lenéz Borbély Alexandrára a takarásban, de valóságban több jelenet van a két pillanat között, mégis a tekintet miatt létrejön a kapcsolat.

Monori Lili

Színház újság címlapfotó, 2017

A Színház című magazin az évek során sok képemet közölte, viszont 2017 tavaszán teljesen új megkereséssel fordultak hozzám, hogy készítsünk egy konceptuális címlapot Monori Lili színművésszel. Megtiszteltetés és izgalmas feladat volt kitalálni azt a trükköt, ami Lili személyiségét, a téma érzékenységét egy olyan képbe sűríti, amely címlapként is jól passzol. A élő vetítés nyert, ami pont annyit késett, hogy nem ugyanazt a pillanatot adta, amely a fotón az előtérben rögzült, és így valójában két pillanat kerül egy képre – egy gondolattal megkésve egymástól.

Baltazar, Bellino és Carlos a Tea Házban

Portugália , 2012

Álvaro Siza legendás építész 1963-ban átadott, méltán egyik leghíresebb épülete – Teaház Boa Novánál –  a portói Leça da Palmeira városrészben volt egyik úticélunk, amikor 2010-ben fotós kollégámmal elkísértünk 7 építész hallgatót, hogy Portugália modern építészetről kutatásaikat videón és fotón megörökítsük. Sok szép épület fotó között egyik kedvencem mégis inkább ez a riport hangulatú kép, amely magába sűríti a Teaház majdnem összes erényét. És bár a ’63-óta már épp elég jól dokumentált épület pontos formáját nem látjuk rajta, viszont a hangulata megelevenedik.

Cím nélkül

Istanbul, Barcelona , 2015-2016

2014 óta gyűjtök garázsbejáratokat, kocsi le- és felhajtókat és járművekhez kapcsolódó nyitott és zárt portálokat. Ez a voyeur megközelítésű, folyamatosan bővülő sorozat két belső kérdésem köré szerveződik. Az egyik a városi tabuk kérdése. A zárt épületek, a privát szféra, a tiltott területek nyitva felejtett szájának egyfajta vizsgálata. Mi lehet bent, mi lehet lent, mi történik az első kanyar után, továbbra is titok, de átlépünk az első védelmi vonalon és leselkedhetünk. A másik, amit látunk, az űr, a csend, a légkondik berregésének sounddesignjára villogó neonok kietlensége. Épített semmi, a funkciójukat néha alig-alig betölteni képes épületnyílások, amelyek elnyelik és kivetik a ház lakóit, kocsival, kocsi nélkül, szemeteskukákban vagy üres lélekként.

Cím nélkül

Barcelona (2016)
Guangzhou (2016)
New York (2016)

Idegen városban fotózni egyszerre jelenti a kívülálló nézőpontját és a belevonódás vágyát. Ebben a képben egyszerre próbálok belelátni a kínai város, Guangzhou életébe, megfogni egy pillanatát a formák és épületek találkozásánál, és egyszerre vagyok egy idegen szem, amely talán először néz ebből pontból a városra és kapcsolja a pillanatnyi nézőpontomat a város szövetébe.

A városi környezet feszült és csodálatos ritmusa, kompozíciója mutatkozik meg bármerre is járunk. Rettentően szeretek elveszni és a szememmel ki-kivágni ilyen együttállásokat. Igaz sokszor egyértelműen önmagukért beszélnek a képek, vagy egyszerűen a mintázatukért kedveljük őket, mégis az építészet egy megunhatatlan, kreatív és tápláló vizuális világ.

There is no escape

A sorozat egy darabja (2018)

Simet Jessica táncossal/táncművésszel az elmúlt években több fotó témát jártuk körbe a test és a nemi identitás kapcsolatában. Ez a kép a There Is No Escape munkacímű sorozat egyik darabja, amely Jessica zsigeri mozdulatait helyezi szürreális környezetbe, egy elképzelt kietlen bolygó végtelen terébe. A szabadság látszata akár mindenapjainkra is vonatkoztatható, és a képek kiszolgáltatott nyers test ábrázolása, az állandó kereső, kutató, ki tudja meddig túlélő zaklatott lélek is lehet akár.

Cím nélkül

(2016)

Ez egy soha nem publikált táncfotó-sorozat közben született kép, az “átmenetben” készült, amikor a játékosság és pihenés egy spontán fotóhoz vezetett. A könnyedsége és szépsége arra emlékeztet, hogy olyan mint egy kikacsintás az alkotás folyamatából, mint amikor leengeded egy pillanatra kezed, vagy nézőpontot váltasz és akkor hirtelen létrejön egy másik kompozíció.

Dömölky Dániel fotográfus, vizuális művész 1985-ben született Budapesten Dömölky János filmrendező és Takács Katalin színművész gyermekeként. 2004-től foglalkozik fotózással.
2009-ben végzett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem építész szakán. 2009 és 2013 között a Katona József Színház, a Radnóti Színház majd a Vígszínház fotósa lett, ezzel párhuzamosan a kortás tánc területén a Duda Éva Társulattal, Barta Dórával, Gergye Krisztiánnal és a HODWORKS-szel alakult ki szoros munkakapcsolata.
Mindemellett jelenleg szabadúszó építészeti, reklám- és portréfotográfusként tevékenykedik, és számos művészeti projektben vesz részt társalkotóként.
Szakmai díjai: 2010 MÜPA épületfotós fődíj; 2011 BAH program; 2013 Év épület fotója; 2014 Kreatív Online 100 fotós listája, és a hét fotósa a MÚOSZ-nál; 2015 Junior Príma díj.

#személyesen