Úszó kertek
Az Úszó kertek előzményét a 2011-ben a Városligetben megrendezett Művészet a tavon című kiállítás jelentette. Az akkor létrehozott úszó kertekkel az emberek által áhított kontrollt tematizáltam.
A kert ugyanis egy olyan izolált, kontrollált terület, amit mi, emberek alakítunk ki, és ellenőrizzük a bennük zajló folyamatokat.
Sokat kutattam a kertek történetét, melyek origóját a paradicsomi kert ideális állapota jelenti, és azóta is a biztonság helyét jelképezik. A Documenta Fifteen eseményére az Off Biennálé kurátorai ezt a 11 éve létrehozott műtárgyat hívták meg, amely a meghatározott koncepcióhoz jól illeszkedik, ám tőlem már távol áll ez a fajta korábbi gondolat. Szerettem volna aktualizálni jelentésüket. Így a meglévő alapon ezúttal a Gyógyító kert és a Jövő kertje verzió született meg.
A Gyógyító kert olyan növényi együttműködésre épül, ahol minden növény egymást segíti a növekedésben, egymásra jó hatással vannak, és hasznosak az ember számára. A növények és az emberek közötti interakcióról szól. A Jövő kertjében pedig azt próbáltuk tematizálni, hogy miként képezi le egy adott termőterület a klímaváltozás hatásait.
A projektbe különböző országokban tevékenykedő, jövő- és klímakutatással foglalkozó szakembereket is bevontunk. Így jutottunk el a kasseli egyetem egyik professzorához, aki a campus területén figyeli azokat a növényeket, melyek az éghajlatváltozás hatására spontán jelentek meg az elmúlt öt-tíz évben. Ezért a kasseli egyetem campusának területéből kivágtunk egy pontosan akkora 12 négyzetméteres részt, amit a meglévő úszókert keretébe illesztettünk. Egy kertépítőmérnök segítségével olyan növényeket ültettünk a mintához, melyek a klímaváltozást jobban bírják ebben a közegben. Tehát a korábban természetes úton megtapadt növényzetet ezekkel kombináltuk. A jövő kertje koncepciójában a természet által adott információkat párosítjuk hozzáadott értékkel. Mind a két kerthez tartozik egy QR-kód, melyen a kert összes növényének leírása szerepel.
Előzményként még fontos megemlíteni a potenciális agráriumokkal foglalkozó kiállításunkat, mely az Eastern Sugar projekt keretén belül valósult meg. Itt azokat a problémákat tematizáltuk, amelyek többek között abból is adódnak, hogy a Föld 8 milliárdos népességét olyan módon kell táplálni, hogy nem folytatjuk a termőföldek kizsákmányolását.
Ma már nem tudnék a 11 évvel korábbival azonos munkát készíteni. Sok körülmény megváltozott azóta.
Mást gondolok a kertről és a kontrollról, ugyanis az elmúlt évtized pontosan arról szólt, hogy elveszítettük a kontrollt, vagyis annak illúzióját is.
Korábbi munkáim úgy válnak aktuálissá, hogy nem a történésekre reflektálnak, hanem az hoz ki belőlük új jelentéseket, ami körülöttünk és velünk történik.
Amikor az eredeti úszószigeteket készítettük, természetes volt, hogy olyan polipropilént használok fel, melyből például úszómedencék is készülnek. A Documentára való felkérés alkalmával azonban felhívtam a gyártót, hogy bírni fogja-e az anyag a körülményeket, és azt a választ kaptam, hogy 500 év az időtartama. Ezen nagyon megdöbbentem. Egy műtárgy esetében ez akár jó szempont is lehetne, másrészt pedig katasztrófa, hogy ennyi idő alatt bomlik le. Ma már nem biztos, hogy legyártanék egy ilyen tárgyat, de ebben az esetben egy már meglévő objektet használunk új koncepcióval
Eastern Sugar, 2022
Az Eastern Sugar tulajdonképpen a leghosszabb projekt, amivel folyamatosan foglalkozom. A nacionalizmussal foglalkozó, 2017-ben befejeződő kiállítássorozat és kutatás (a Varga Rita által vezetett Privát nacionalizmus nemzetközi projekt) után kaptam egy kiállítási meghívást a pozsonyi Kunsthalléba, ami bár lehetett volna egy retrospektív anyag is, de engem a visszatekintés kevésbé foglalkoztatott.
A kutatásom a dunaszerdahelyi lebontott cukorgyárral kezdtem, melyen keresztül az 1989 utáni transzformációs időszak hatásait és problémáit vizsgálom. A cukorgyár története ugyanis leképezi azokat a folyamatokat, melyek a különböző iparágak eltűnéséhez vezettek a régióban.
A populizmusnak és a nacionalizmusnak az alapja mindig a gazdasághoz köthető.
Szlovákiában a rendszerváltás idején tíz cukorgyár is működött, így azoknak a helyszíneit is felkerestem. A cukor volt tulajdonképp az első kapitalista árucikk – mivel a beérkező kávét és teát ízesíteni kellett –, mely megváltoztatta a kereskedelmet, és hatással volt a rabszolgaságra is. A 18–19. században fejenként kb. 5 kilogramm cukrot fogyasztott egy ember, ma pedig kb. 35-80 kilogrammot, kontinenstől függően.
A munka során pedig elkezdett kiépülni egy archívum, melynek fotórészét Olja Triaska-Stefanovic fotóssal közösen készítettünk, a videórészén pedig Martina Slovákovával dolgozunk. Ebben ma 18 videó található, melynek fele vizuális esszé, a másik fele pedig interjú. A Trafóban látható kiállítás egy helyspecifikus installáció, amelybe a videóválogatást is behelyeztük, és része egy három tonnából készült cukorhegy is. Mivel a Trafó kiállítótere egy pincehelyiség, ezért adta magát a hely, hogy videókat mutassunk be. A hely által nyújtott lehetőségek inspirálták a megoldásokat. A falakat a cukorsilók jellegzetes rézgálicos kék színére festettük, melyet a fertőtlenítés miatt használnak.
Az egész téma számomra legfőképpen nem a cukorról szólt, hanem a gazdasági változásokról és a transzformáció időszakáról.
Meg akartam érteni azokat a folyamatokat, amelyekben most élünk. Hogy mik történtek Közép-Európában az 1990-es években, és hogyan kerültek egy globális történelmi-politikai változásba ezek a jelenségek. Érdekelt, hogy milyen értékek vesztek el, és mik váltak volna lehetőséggé a szocializmusból kapitalizmusba való átalakulás során. Nem véletlenszerűen kezdtem el a cukoriparral foglalkozni, hanem azért, mert az Eastern Sugar cukorgyár mellett nőtem fel. A cukoripar történetéből nem azt a következtetést vonom le, hogy mindenképpen be kell zárkózni egy országba, hanem azt, hogy szükséges egymással kooperálni, mégpedig úgy, hogy megvédjük saját értékeinket. De ehhez tisztában kell lennünk saját magunkkal.
Oroszka – Pohronsky Ruskov cukorgyár, 2017
Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete, 2011
A főváros által két éve kiírt pályázat előkészítése során még senki nem gondolt arra, hogy ennek a témának újra ennyire húsba vágó aktualitása lesz. A háborúkban megerőszakolt nők emlékműve egy olyan jelenséget tematizál, ami a háborúkban a hatalom demonstrációjaként csúcsosodik ki. A hadviselés egyik megalázó formája – a sok más borzalom mellett – a nőket ért erőszakos bántalmazás. Ez kontinensektől függetlenül mindenhol jelen van, ahol háború folyik a világban. A téma sajnálatos módon mindig aktuális, elhallgatott ügyként éppen olyan fontos felszínre hozni és felszólalni ellene, mint a családon belüli erőszak ellen. A bántalmazás és a megerőszakolás borzalmában a legkeserűbb, hogy az áldozatok a fájdalmak és a megaláztatás mellett a szégyenérzetet is hordozzák. Amikor felfigyeltem a pályázatra, rögtön eldöntöttem, hogy ezzel a fontos témával foglalkozni fogok.
Mészáros Gabi építésszel az emlékmű létrehozásához felajánlott hat lehetséges helyszín közül a Hunyadi János úton, a Clark Ádám térről a Halásbástya felé haladva található foghíjtelekre esett a választásunk. Rájöttünk, hogy ez a helyszín önmagában is reprezentálja azt a tartalmat, amiről beszélni szeretnénk. Ugyanis egy olyan sebhely, ami az utca szövetében a mai napig is érzékelhető.
Többféle módon próbáltunk oda emlékművet tervezni, több elképzelésünk is volt, és egyszer csak rájöttünk arra, hogy maga a helyszín az emlékmű.
Ezt a teret kell megerősíteni, és alá kell játszani az adottságainak. Megismételjük a telek egyik részletét, mintha a meglévő helyet közelebb hoznánk. Így kialakul a falak között egy folyosó, melyen végig haladva a mozgás is a befogadói átélés része. Egy gondolatsor végigkövetését, meditációs önmagunkba fordulást tesz lehetővé. Az N. Tóth Anikó által írt sorok olvashatók a folyosó egyes részein, mely szöveg kifejezetten ehhez az emlékműhöz készült. A verbális, vizuális hatások és a mozgás tevékenysége komplex módon határozza meg az emlékezés terét.
Sófőző nők
A Rijeka 2020 kulturális főváros projekt kapcsán tíz művésszel együtt felkérést kaptunk arra, hogy egy-egy városban köztéri művet hozzunk létre. Építész férjemmel, Ravasz Mariánnal együtt dolgozva Crikvenicán kaptunk lehetőséget egy turizmus témáját feldolgozó köztéri szobor megalkotására. A fogalmat tágan értelmezve, a befogadásra és odaadásra fókuszálva, a helyi közösségekkel együttműködve kutattunk fel olyan történeteket, melyek szervesen kapcsolódnak a város történelméhez, kultúrájához. Ekkor ismertük meg a crikvenicai és a környékbeli sófőző nők történetét.
Kilenc interjút készítettem el azokkal a még élő idős nőkkel, akik még főztek sót. A tengerparti városban, a háborúk során nehéz volt az élelmezés biztosítása. Ezért a helyi nők az éhínség során az életben maradás végső lehetőségeként a tengerhez tudtak folyamodni: egy speciális edényben a hátukon hazacipelték a tengervizet, amiből a sparhelten lepárolták a kinyerhető sót. A sót pedig ételre tudták cserélni vagy eladták, hogy ételt vehessenek belőle.
Számomra ez egy hihetetlenül erős szimbóluma az élni akarásnak és annak az erőnek, amit egy ilyen női hozzáállás és mentalitás képvisel.
Tehát ha semmijük sem volt otthon, csak a fazekuk, és előttük pedig csak a tenger, akkor ebből a lehetőségből hoztak ki valamit. Azt gondoltam, hogy ez egy olyan téma, aminek a köztérben is meg kell jelennie.
A városban találtunk egy olyan köztéri szobrot, amely az 1960-as, 70-es években virágzó jugoszláv beton- és kőszobrászat remek alkotása. Ez a fekete színű, virágot formázó szobor Zdenko Kolacio építész műve, amely a híres horvát költőnek, Vladimir Nazornak állít emléket. Azt terveztük, hogy ezt fogjuk megismételni hófehér betonból, melybe folyamatosan elpárolgó kősódarabokat építünk. A szobor aljába pedig egy vízpáragépet építettünk volna be, amely a működését biztosítaná.
A két művet egy kilométeres sétány kötné össze, melynek egyik végén a költőnek ajánlott szoborkompozíció, a másik végén pedig a helyi sófőző nők történetének emléket állító mű kerülne. A projekt azonban befejezetlen maradt, mivel a polgármester a közbeszerzés elindításakor nemtetszését nyilvánította ki – annak ellenére, hogy két évig dolgoztunk a tervezésen, melynek a folyamatát végigkísérte, és a helyiek is támogatták az ötletünket.
A legkisebb, két és fél méteres elemet kiöntöttük Szlovákiában, amit a városi múzeumnak ajándékoztunk volna, hogy legyen egy dokumentációjuk a tervekről. De ezt sem fogadták el.
Egy helyi polgár azt írta nekünk, hogy az ellehetetlenítéssel két emlékművet veszített a város, mert a másik is új életet kapott volna ebben a koncepcióban. Azt gondolom, hogy mi mindent megtettünk, és nem adtam fel a megvalósítását, még meg fogom próbálni újra!
Grandstand
Ez a Lelátó ready made egy olyan kompozíció, amiben az építmény fő oka hiányzik. Azért építünk ugyanis lelátókat, hogy onnan valamilyen látványt nézzünk, figyeljük a történéseket egy nézőtéren vagy sportpályán. Itt azonban a fókuszban álló megfigyelés lehetősége nem valósul meg. Ebben a szituációban azt érezzük, hogy a lényeget vesztettük el.
A két lelátósor egymás felé fordítása során önmagunkkal konfrontálódunk.
Ezt az installációt először egy budapesti kiállításra terveztem meg, ami nem valósult meg, de később Kassán és Csehországban is felállítottuk, majd pedig többször meghívták közterekre és fesztiválokra is, ahol fantasztikusan működött. Az emberek ugyanis különböző participatív performanszokat hajtottak végre rajta. Az odaérkezőket izgatja, hogy miért állnak így egymással szembefordítva a lelátók. Lehet, hogy nem éppen arra a hiányra gondolnak, mint én, de megpróbálnak valamit kezdeni az adott helyzettel, amiből újfajta megközelítések születnek. A pandémia alatt a szlovákiai Pohoda fesztivál online változatán a lelátókat a fotón látható reptéren állítottuk fel, ami a fesztivál állandó helyszíne, egy koncert és egy színházi előadás is megvalósult rajta.
Az installáció az elveszett lényegről szól.
A pandémia és a háború óta sok minden átrendeződött a világban. Az ezeket megelőző években jobban el voltunk foglalva saját magunkkal, az utóbbi időben sok impulzust kaptunk arra, hogy nyilvánvalóvá váljon: sok mindenen változtatnunk kell.
Jelenleg a Lelátó egy ausztriai köztéri megvalósításán dolgozunk.
| Németh Ilona Munkácsy-díjas képzőművész Dunaszerdahelyen született 1963-ban. 1981 és 1986 között a Magyar Iparművészeti Főiskola tipográfia és könyvművészet szakán tanult. 2006-ban a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájában szerzett DLA fokozatot. 2004 és 2019 között a pozsonyi Képzőművészeti Egyetem tanára volt. 2001-ben a 49. Velencei Biennálén a közös szlovák–cseh pavilonban állított ki. A 2022 es Documentán az Off Biennálé projektjében állít ki. Alkotói gyakorlatát a kezdetektől meghatározza a családtörténet, a mikro- és makrotörténelem viszonyára való reflexió, valamint a családtörténet és a szubjektum által irányíthatatlan történelmi folyamatok összefonódásának vizsgálata. Az elmúlt években kurátori munkákat is végzett. A 2018-as, a pozsonyi Kunsthalléban bemutatott Eastern Sugar című kutatásalapú kiállításáért, amely a szlovákiai cukorgyártás történetével foglalkozott, elnyerte a Tatra bank az év legjobb kiállításának járó képzőművészeti fődíját. Az Eastern Sugar projekt jelenleg egy nemzetközi együttműködésben megvalósuló, interdiszciplináris képzőművészeti kutatás formájában folytatódik, ami a kelet-közép-európai cukoripar történetén keresztül, dekolonializációs módszertanok mentén vizsgálja Európa közelmúltbeli történetét, valamint a cukor globális iparban betöltött szerepét. |
