Yehudi Menuhin, 1981.

Nagy tisztelője voltam és vagyok Yehudi Menuhinnak. Hónapokkal előre tudtam, hogy Budapestre jön és nagyon készültem arra, hogy az Erkel Színházban fotózhassam majd. Sikerült bejutnom a próbára és a végén az öltözőbe is, ahol Menuhin autogramot adott, illetve dedikált. A filmek előhívása után szomorúan láttam, hogy teljesen szokványos képeket készítettem a próbán, de szerencsére az utolsó negatív végén találtam olyan felvételt, amiből kinagyítottam ezt a portrét. Azóta is ez a kedvenc fotóm.

Yehudi Menuhin (1981)
Leonard Bernstein, 1983.

Túlzás nélkül mondhatom, hogy az én generációm a zenéről legtöbbet Leonard Bernsteintől tanult. Volt ugyanis a hatvanas években egy televíziós sorozat, talán vasárnap délelőttönként, amelyben megszakítva a koncertszerű előadást, zeneművekről beszélt, azokat elemezte, magyarázta, hihetetlen érdekesen, közérthetően. Bár gyerekeknek szólt a műsor, azt hiszem, hogy a fél ország nagy élvezettel figyelte az akkori egyetlen tévécsatornán. Erre is emlékezve nagy élmény volt majd’ két évtizeddel később budapesti koncertjén fényképezni, de a legkedvesebb képem róla nem a próbán készült.

Leonard Bernstein (1983)
Yousuf Karsh, 1989.

Yousuf Karsh, a XX. század talán legnagyobb portréfotográfusa látogatása hírére felbolydult a hazai fényképész társadalom. A képet a Nemzeti Galériában, Karsh kiállításán készítettem. A háttérben az örmény származású kanadai fényképész talán leghíresebb képe, amely az egykori miniszterelnökről, Winston Churchillről készült.  Egy anekdota szerint Karsh úgy érte el hogy Churchillt a fotográfus által előre elképzelt arckifejezéssel örökíthesse meg, hogy az expozíció pillanatában váratlanul kihúzta Churchill szájából a szinte mindig ott lévő szivart. Akár igaz a történet, akár nem, nagyszerű fotográfia született.

Yousuf Karsh, 1989.
Vietnám, 1987.

Az emlékezetes, 1987-es januári havazásból érkeztem meg egy hosszú repülőút után Vietnámba. Nem számítottam másra, mint egy egzotikus kirándulásra az akkor testvérinek nevezett szocialista országban. Meglepett a különbség az akkori magyar és a vietnami viszonyok között. Korábban nem találkoztam olyan szegénységgel, elmaradottsággal, mint amit abban az országban láttam. Hazatérve Magyarország a demokrácia és a gazdagság fellegvárának tűnt, pedig azért erről szó sem volt…

Menekülttábor, Amman, Jordánia, 1990.

Kuvaitból, az öbölháború elől menekülteket a Jordán főváros, Amman körzetében, egy menekülttáborban fényképeztem. Voltak kedves, vidám pillanatok, és találkoztam szívszorítóan rossz körülmények között élő emberekkel is.

Rendszerváltás, 1990.

Az 1990. május 2-án megalakult új, szabadon választott Országgyűlés a rendszerváltás kiemelkedően fontos eseménye volt. A megnyitó egyik érdekes pillanata volt a karzaton Csoóri Sándor és Faludy György találkozása.

1990.05.02, az új Országgyűlés első ülése

Szabad György és Göncz Árpád helycseréje az Országgyűlés elnöki pulpitusán már az új korszak kezdetét jelentette. Szabad György lett az Országgyűlés elnöke és Göncz Árpádot nem sokkal később választották köztársasági elnökké.

1990.05.02, az új Országgyűlés első ülése

Nagyon sok fotót készítettem a rendszerváltás idején. Ha ki kellene emelnem egyet, amely a legtöbbet mondja nekem arról az időszakról, egészen biztosan ezt a képet választanám, amely néhány perccel Göncz Árpád köztársasági elnöki beiktatása után készült Budapesten, a Kossuth téren.

Dupla V – Göncz Árpád köztársasági elnökké választása 1990-ben
Ranschburg Jenő, 1990.

A televízió által vált országosan ismertté és népszerűvé Ranschburg Jenő. Meglepett, hogy a valóságban sokkal melankolikusabbnak tűnt, mint amiyennek a képernyőn látottak után elképzeltem.

Ranschburg Jenő pszichológus, 1990
Da capo

A Da capo című képsorozaton 2012 óta dolgozom. Felkeresem azokat a zenészeket, akiket 3-4 évtizeddel ezelőtt már fotóztam, és a régi kép egy nagyításával újból lefényképezem őket. A sorozat ma már 46 képből áll.

Schiff András zongoraművész, 1990 és 2018
Ránki Dezső zongoraművész, 1979 és 2014
Barcelona, 1992.

A legnagyobb szakmai élményem az, hogy 1992-ben végigfotóztam az olimpiát Barcelonában. Igaz, olyan fárasztó két és fél hetem nem volt azóta sem, hiszen sok helyszínen, nagyon sok eseményen dolgoztam, nagyon szoros időbeosztással. Ráadásul az akkori technikai lehetőségek mellett hosszú órákba telt, amíg a nap végén eljuttattam a képeket Budapestre, a szerkesztőségbe. A versenyek helyszínein kívül eljutottam az olimpiai faluba is, így külön élmény volt látni, hogy hogyan éltek és készültek a sportolók a megmérettetésre.

Csollány Szilveszterről az olimpiai faluban készült a fotó, és nagyon szorítottunk közben, hogy az edzője meg ne lássa.

Csollány Szilveszter

Farkas Péter a dobogó tetején ellenőrizte, hogy valóban aranyból készült-e az érem.

Farkas Péter
Szigeti Tamás (1956)
1977–1986 között fotóriporter a Kertészet és Szőlészet című hetilapnál, 1986–2001 közt fotóriporter, majd fotórovatvezető, képszerkesztő a Magyar Hírlapnál. Ezt követően a Best, a 168 óra, majd a Figyelő képszerkesztője. 2008-tól a MÚOSZ Fotóriporterek Szakosztálya titkára, 2009–2011 közt az NKA Fotóművészeti Kollégiumának tagja. 2008-ban és 2009-ben a Magyar Sajtófotó Pályázat zsűri elnöke. 2015 óta a Magyar Sajtófotó Kiállítás kurátora, rendezője és a MÚOSZ fotóriporter-képzésének vezető tanára.
Szigeti Tamás évtizedekkel ezelőtt eljegyezte magát a sajtófotóval, a halhatatlanság üldözése helyett a mindennapok lovagja lett, s bár emlékezetes képek sorát alkotta – nem egyet ma már tanítanak a fotósiskolákban –, a művészi munkára nemigen maradt energiája: tehetségét bő kézzel szórta szét tanítványai, beosztottjai között. Ha az önzetlenség esztétikai kategória lenne, nem ismernénk nagyobb művészt nála” – írta róla Jolsvari András.

Nyitókép: a Vietnámban készült fotósorozat egy darabja.

Szigeti Tamással készült interjúnk itt olvasható.

#személyesen