Szilágyi Lenke fotóművész neve összefonódott a portréfotózással: a nyolcvanas évek óta készít képeket színészekről, zenészekről, írókról, leginkább fekete-fehérben. De gyakran találkozhatunk filmes standfotóival, színházi felvételeivel is. Szenvedélyes túrázó, hegymászó, és bár nem tartja magát természetfotósnak, időnként azért az útjain is előveszi a gépét. Most e képei közül is beszélt nekünk néhányról.

Egyszarvú

Elmentem a Spitzbergákra megnézni a
napfogyatkozást. Nem vagyok természetfotós, és vannak, akik ezt szakszerűen
csinálják – ott is volt Soponyai György és Csernok Gyula erre a célra –, szóval
eszembe sem jutott, hogy nekem fotóznom kellene, csupán élvezni akartam a
nagyszerű természeti csodát, meg csak úgy körülnézni. Nekem valahogy a táj is
akkor érdekes, ha valami belezavar. Már az is furcsa volt, hogy ezen az
életidegen bányavidéken megjelenik egy szarvas, és még ráadásul sérült is
szegény: hiányzik az egyik szarva. Ez a kép számomra elég jól kifejezi a saját
lelki alkatomat, talán ezért is a kedvenceim egyike.

Piggtinden

Mielőtt egy télen nekivágtunk
Norvégiának, találtunk egy weboldalt arról, hogy milyen hegyek vannak arrafelé.
Megbeszéltük, hogy mindenki nézze meg, aztán tegyünk javaslatot, hogy melyiket
másszuk meg. Egymástól függetlenül mind a négyen ugyanezt választottuk: a Piggtindent.
Olyan alakú, mint egy dinoszaurusz, éles gerince mentén lehet rá feljutni. De
nekünk végül kétszer sem sikerült. Három év múlva ismét megpróbáltuk, de megint
kifogott rajtunk a sarkvidéki tél.

Alaptábor

Pakisztán és India határvidékén van egy vitatott terület. Ott csoportosulnak a Karakorum-hegység legmagasabb csúcsai, ahová a mindenre elszánt hegymászók járnak. Ugyanakkor katonai terület is, ahol állandó bázisok működnek a gleccseren. Légi járművekkel szállítják oda az ellátmányt, és csak gyűlnek a benzineskannák, nem viszik el őket, ha kiürülnek. Szélvédő kerítés készült belőlük a hegymászók sátrai köré. 

Eötvös-film

Többek között filmekben dolgozom, és
ebben az évben egy készülő dokumentumfilmben ezt sikerült a hegyekkel összekötnöm.
Eötvös Loránd két lánya, Ilona és Rolanda is hegymászó volt, 120 éve másztak
meg elsőként egy utat a Dolomitokban. Ennek emlékére mentünk ki a helyszínre a
mai hegymászókkal, akik korabeli ruhákban és felszereléssel idézték fel, milyen
lehetett annak idején a mászás. Hát nem könnyű, ezek komoly teljesítmények
voltak; nagy tisztelet a hölgyeknek. Van róluk egy fotó a hegyi vezetőikkel –
ez lett a mi expedíciónk logója is –, amihez hasonló beállítást készítettem a
mai szereplőinkkel. 

Limuzin

Egy este az utcán sétálva arra lettem figyelmes, hogy az ég felhőtlennek látszó egyöntetű kékjét áttöri valami sárgás, furcsa fény. Tekintetemet felfelé függesztve csodálkozva láttam, hogy mégiscsak a hold süt le onnan valami láthatatlan ablakon kinézve, majd hogy el ne botoljak útközben, lejjebb pillantottam az utcára, ahol meg egy újabb tüneményt fedeztem fel, ami sehogy sem illeszkedett a környező, szedett-vedett tájba. Akkor megvártam, hogy az úton jövő-menő járművek egy kis fényt küldjenek az elegáns járműre és arra az úrra, aki tisztogatja. Hát kell ennél több?

Szélvihar

Az ilyen, hosszú expozícióval készült képek általában akkor néznek ki jól, ha valami világos tárgy mozdul el sötét háttér előtt. De én ezt fordítva akartam megnézni, és egy szélviharos téli napon megpróbáltam az ablak előtt hajladozó fa közreműködésével kikísérletezni. Nagyon tetszettek a képek, csakhogy aztán egyszeriben nyomtalanul eltűnt az egész: a kártyák csereberéje közben alighanem véletlenül letöröltem őket. Nagyon sajnáltam, ezért úgy döntöttem, hogy újra meg kell csinálnom a sorozatot. Mondtam hát a barátnőmnek, akinek a háza előtt ez a fa lakik, hogy amint megint szél lesz, jövök.  

Ámde a körülmények sehogy sem akartak összeállni. Megszűnt a légmozgás, később meg tavasz lett, lombossá váltak a fák. Más fákkal is próbálkoztam, de nem sikerültek a kísérletek. Kis híján egy év eltelt már, amikor egy nap arra figyeltem fel, hogy viharos erejű szél tombol. Kaptam magam, és bejelentés nélkül berontottam a helyszínre, nehogy lekéssem az eseményt. De még korán volt, várni kellett vagy egy órát, hogy kevesebb legyen a fény. Így lett meg végül a hosszú várakozásom eredménye.

Viktor

Egy ismerősöm azt gondolta ki, hogy
több fotóst megkér, fotózzák le különféle szerepekben. Nekem jutott a Hajléktalan
. Találtam is ehhez egy helyszínt a nyolcadik kerületben: egy bontásra
ítélt ház udvarát. Kivonultunk oda egy pár nap múlva, csak addigra már
hivatalos védelem alá került a komplexum, és be volt zárva. Nem akartuk feladni
az akciót, amit már hosszú készülődés, öltözés, smink meg minden előzött
meg, szóval mondtuk ott az őröknek, hogy mi a helyzet, és engedjék meg, hogy
megcsináljuk a fotózást. Beleegyeztek, aztán nézték, ahogy tevékenykedünk.
Közben egyszer csak hallom, hogy az urak egymás közt arról beszélgetnek, milyen
jó lába van a hölgynek. Úgy látszik, nem vették le, hogy a hölgy megvan vagy
190 centi, és férfihangon beszél.

Háziállatok

Van, akit nem kell különösebben rendezgetni: magától is tudja, hogyan üljön be egy fényképezőgép elé túlzott pózolás nélkül. Azt figyeltem meg, hogy bizonyos állatoknak is van érzékük a modellkedéshez. Az itt szereplők például mindenféle előzetes ráhatás nélkül helyezték magukat kompozícióba. Az egyik képen szereplő két hölgy rokon, a képen belüli képen pedig a közös ős látható, és ahogy ezt összeállítottuk, a család jelen lévő négylábú tagja is otthonosan megtalálta benne a megfelelő helyét. 

Egy porcelánkutya megjelenése a kanapén, gondolom, éberségre intette a ház macskáit, mindenesetre úgy látták, hogy jobb, ha megfelelő távolságtartással ugyan, de a közelben tartózkodnak, és méltóságteljes magasságból tartják szemmel az eseményeket. 

Szilágyi Lenke (1959)
Szilágyi Lenke debreceni születésű. Ott is kezdte meg középiskolai tanulmányait, de két év után a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola (Kisképző) fotó szakára iratkozott be, ahol 1980-ban végzett. A nyolcvanas évek második felétől a hazai művészeti élet meghatározó alakjainak fotósa lett, akkor még leginkább fekete-fehérben készítette képeit. Ekkoriban futottak be az első színházi és a filmes standfotós megrendelései.

1990-től két évtizedig a Beszélőnél dolgozott fényképészként, képszerkesztőként. Szociofotókat és tájképeket is készített. Az ezredforduló táján a színes fotók felé fordult az érdeklődése, a fekete-fehér mellett egyre több ilyen alkotással is jelentkezett.

Évtizedes fotóművészeti munkáját számos díjjal, ösztöndíjjal ismerték el. A legfontosabbak: Balogh Rudolf-díj (1999), a Soros Alapítvány Székely Aladár-díja (1999), Magyar Fotográfiai Nagydíj (2007), Érdemes művész (2008), Kiváló művész (2012). Itthon és külföldön egyaránt számos önálló és csoportos kiállításon szerepeltek a fényképei, amelyekből már több önálló albuma is született.

#személyesen