Önarckép (1989)

Olaj, vászon, 30×80 cm

Ez az képem 1989-ben készült, az évszám fontos a megértéséhez. Az ezt megelőző években a romániai diktatúra megkötései, az életünk ellehetetlenítése, a román nemzeti-kommunista magyarellenesség és a magatehetetlenség erős feszültséget váltott ki belőlem. Az érzés kivetítését a komponálás, az expresszivitás és az ecsetkezelés is jelzi. Abban az időben kizártak az oktatásból, és kényszerűségből kirakatrendezőként dolgoztam. A kép hordozója épp ezért egy reklámtábla, aminek a színei és a feliratai felsejlenek a háttérben. A feszültség auraszerűen vett körül, ennek kifejezésére önmarcangoló énemet fekete falak közé zárt térben jelenítettem meg. Ez az önarckép a kizártságból fakadó tehetetlenség, az elzárt élethelyzetek képi metaforájaként fogható fel.

Fogyatkozás (2011)

Olaj, vászon, 110×110 cm

2011-ben, amikor ez a festmény készült, a múltamat igyekeztem feldolgozni a művészetemben. Néhány évvel korábban a Szent Anna-tónál, az AnnART – Nemzetközi Performansz Fesztiválon több cselekményművet hoztam létre. A 2010-es évek elején megvalósított cselekményműveim egy-egy jellegzetes pillanatát próbáltam továbbgondolva festménnyé alakítani.

A Fogyatkozás című cselekményben egy reflektor körül haladtam körbe, amelynek fényében a szemközti falon időnként kirajzolódott a koponyám. A jelenség olyanszerű volt, mintha a napot eltakartam volna a fejemmel. Ebből a körforgásból azt a pillanatot festettem meg, amikor kitakarom a napot, azaz a férfienergiát. A kompozícióban egy zavaró elem is megjelenik, méghozzá egy fehérrel rajzolt háromszög formájában. A lélek megérzései után az egóval kerültem kapcsolatba, a háromszögalakzat révén.

Meghajlás (2011)

Olaj, vászon, 110×110 cm

A vázlatként felhasznált performanszfotó egy 2007-es cardiffi fesztiválon valósult meg, Koronazár térkép címen. A cselekmény lezajlása után a hátamra felszerelt két ásványvizes palack tartalmával lassan, folyamatosan meghajolva elkezdtem lemosni a fejemet, azaz a koronacsakrámat. Ez egyféle tisztelgés volt a közönség előtt, valamint önmagam tisztítása is. A festményen az inget és a lecsorgó vizet sárga színűre festettem, így ez a krómsárga dominancia messziről nézve sárga rózsa hatását kelti. Ezért a művemnek többféle értelmezése is lehetséges.

Fejállás (2012)

Olaj, vászon, 70×50 cm

Az első fejállás-cselekményemet 1989 előtt hajtottam végre, mivel akkoriban – ahogy már említettem – a nehéz körülményeink fonákságait igyekeztem megjeleníteni. A performansz mínusz harmincfokos hidegben valósult meg, amikor is meztelenül vettem fel ezt a testhelyzetet a fotós és az élettársam jelenlétében. A 2012-ben készült festményen ezt a jelenetet ábrázoltam sivatagszerű háttér előtt. Fordított testtartásommal a gyertya függőlegességét jelzem, a fordított világ valós képét. Ennek a fordított pozíciónak a megértése fontos: csecsemőkorunkban, nagyjából másfél-két éves korunkig mindent fejjel lefelé látunk. Ebben a fejállás-testhelyzetben felkiáltójelként értelmezem a valós nézetet és önmagam fordítottságát. Jelzem, hogy a valós nézet, a valós kép nem az, amit felnőttként látunk.

Nyakkendők (2011)

Olaj, vászon, 100×110 cm

Ami Magyarországon az úttörőmozgalom volt, azt Erdélyben pionír gyermekszervezetnek nevezték. Az itt megjelenített cselekményem az Ernst Múzeumban, 2006-ban, a Közös tér kiállítás megnyitóján történt. Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége alatt, a Magyar Szocialista Párt hatalomra kerülése miatt a vörös színű nyakkendő viselését szimbolikus cselekvésként értelmeztem. A festmény hátterében színpad áll, amelyen gyermekkoromban a kisiskolások hazafias indulókat, pionírdalokat énekeltek kötelező jelleggel, a „kulturális forradalom” megvalósításaként. A fekete nyakkendő Erdélyre utal, címer is van rajta: nap és hold (székelység) között megjelenő fekete sas (magyarság), valamint a hét vár (szászság) vörös bástyák képében. A kendők ellentéte a kommunista múlt és a jelenkori nemzeti tudatra ébredés megjelenítése.

Gyertyával (2012)

Olaj, vászon, 110×100 cm

A gyertyát tartó önarckép is cselekmény nyomán született. A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem tanáraként egyik órámon ötperces fotóakcióval próbáltam érzékeltetni a fény és árnyék által létrehozott látvány jelenségeit. A gyertya sárga fénye adja azt a derítést, ami a járomcsontomon és a halántékomon jelenik meg. A festményt a székelyudvarhelyi Pulzus Alkotótáborban festettem, ahová akkor nyolcéves kisfiamat is magammal vittem: ő alkotta a bal sarokban látszó piros házat a fenyőfával. A vállam fölött a tenyérlenyomata is látszik. Így a képen megjelenik a generációk közötti híd, és bizarr fókusza is lett a kompozíciónak, ami sok kérdést is felvet. Mi hoz fényt az életünkbe? Hogyan világosodhatunk meg? Magunk vagy mások – például az élettársunk – által? Hogyan derítjük fel egymást a lelki fényeinkkel? Az e kérdésekre adott válaszok is benne lehetnek a kép megértésében.

Székelyföld (2012)

Olaj, vászon, 100×110 cm

Ezzel a festménnyel szintén egy cselekményt dolgoztam fel. Székelyföld egyik legnagyobb kincse az ásványvíz, ennek a fontosságára akartam felhívni a figyelmet. A cselekményemben rögzítettem egy hosszú ragasztószalagot, és a közönség felé haladva különböző márkájú ásványvizes kupakokat ragasztottam rá. A ragasztószalag végét a szalmakalapomra erősítettem, és mivel a saját tengelyem körül visszaforogtam, a kupakok ráragadtak a kalapra. Ezután a mellkasomra fektettem egy táblát, amelyen különböző nyelveken a Székelyföld felirat olvasható. Ezt követően meggyújtottam egy-egy szórófejes festéksprayt, amelyek úgy működtek, mint a lángszórók. A festményen a kalapomra ragadt kupakok, a tábla és a festékszórók jelennek meg. A művem figyelmeztetés, amellyel jelzem, hogy itt vagyunk, itt élünk, és ezek az értékeink.

Lokális vs. globális (2016)

Olaj, vászon, 80×100 cm

Ez a cselekményem, amelyben madártollakat használtam fel, a Műcsarnokban valósult meg. A performansz célja tisztító rítus megteremtése volt. A madártollakat az ásványvizes kupakok előbb leírt koreográfiájával a fejemre rögzítettem. Meggyújtottam egy füstölőt, amely különféle szárított gyógynövényekből állt, és kellemes illatok terjengtek belőle. Ily módon igyekeztem a Műcsarnok nagy terét a kezemre akasztott székely rovásírásos botokkal, füsttel, tűzzel, tollakkal és a gyógynövényekkel megtisztítani. A tollak mint lelki kapcsolódások az égi erők és a Földanya közötti jelenségként tűnnek fel. A megvalósult cselekmény egészét sámánszertartásként fogom fel. A festményen elmosódó háttér előtt egy befelé koncentráló, a parázsra fókuszáló, nyugodt pillanat érzékelhető.

Mérleg (2016)

Akril, vászon, 100×110 cm

Ezt a cselekményt 2006 körül, a Szent Anna-tónál, a volt feleségemmel valósítottuk meg. A tó környezetében a magas páratartalom okán egészen hideg színekben tűnt fel a táj. Amit látunk: egymásnak hátat fordító férfi és nő. Ezzel a beállítással a párkapcsolatok sajátosságát szerettem volna bemutatni, amelyekben mindenki mérlegeli a saját dolgait. A két sárgaréz tál, ami a kezünkben van, a dédnagyanyám régi mérlegének két serpenyője. Erre a festményre egyszer egy néző azt mondta: micsoda badarság azt ábrázolni, hogy egy férfi és egy nő egymásnak hátat fordít.

Az 1980-as évektől nagyon foglalkoztatott a párkapcsolatok lehetősége és lehetetlensége. Hogy mi működik, mi nem működik. Hogy ezt idejében felismerjük-e vagy nagyon sokáig vagyunk a rosszban. A komfortzónából kilépve, egymásnak hátat fordítva talán önmagunk lehetünk. A hideg, mégis verőfényes időben a dél körüli erős napfény a fejünket világítja meg, ami a tisztánlátásról, a gondolat letisztulásáról szólhat. Férfi és nő saját magányában, befelé fordulva mérlegelheti a lelkét, rossz és jó oldalát. Ezt a feszültséggel teli drámát igyekeztem ebben a képben sűrítve megjeleníteni.

További madártollak (2016)

Olaj, vászon, 80×100 cm

Ez a festmény szintén egy műcsarnokbeli akcióim kapcsán készült. A Keserü Katalin által szervezett Természetművészet kiállítás megnyitóján követtem el az ide kapcsolódó cselekményemet. A kalapomra gyertyát szereltem, hasonlóan ahhoz, ahogyan annak idején a dédszüleink tették: esténként a kalapjuk szélére gyertyát csíptettek, aminek a fényénél olvasni tudtak. Én a sajátoméra a dualitás szimbólumaként kettőt szereltem fel, jobb és bal kéz, férfi és nő, fény és árnyék stb. kettősségeire utalva. A párnából pedig, amit a nagymamám készített, a performansz során kisebb-nagyobb tollakat szedtem ki és szórtam le a földre. A könnyeden lehulló tollak az égi erők és a Földanya közötti kapcsolatot teremtették meg. A toll könnyedsége és légiessége utalás arra, hogy nemcsak állandó, időtálló műalkotásokat kell létrehoznunk, hanem a mulandó alkotásoknak is van létjogosultságuk. Jelen képeim pedig mulandóbb és állandóbb alkotások ötvözetei.

Ütő Gusztáv 1978 és 1982 között végezte el a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolát. Doktori fokozatát a Magyar Képzőművészeti Egyetemen szerezte Adalékok az akcióművészet történetéhez Erdélyben és Székelyföldön című dolgozatával. Jelenleg a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa. Számos művészeti és performanszfesztivál szervezője. Cselekményművészete és festészete összekapcsolódik.

#személyesen