Mitől tud izgalmas lenni egy festő a festészet halála után, annyira, hogy a kortárs művészeknek egyenesen ő az etalon? Tuymans nem a látványból, az ábrázolás efemer forrásából, hanem kész képekből dolgozik tovább. Minden festményéhez tartozik egy előkép, egy kulturális, történelmi vagy gondolati előzmény. Nem elég látni, olvasni is kell tudni őket, megrágni a bennük összecsomózott anyagot, mert nem az van a szemünk előtt, amit látunk. Tuymans attól különleges, hogy nem ábrázol, hanem emlékképeket gondol tovább. És az ítélet alól nem húzza ki magát sem a személyes érintettség, sem a történelem: minden képhez megkapjuk a sztorit. A kép azonban az egész helyett lényegtelen részleteket mutat. Egy könyvlap, egy lány térdhajlata, egy haláltáborba telepített iroda ezért ugyanolyan kiindulópont lehet, mint egy arc nélküli, vonások nélküli hajtömeg, egy nagylábujj, egy azonosíthatatlan folt, vagy egy városi táj 2001. szeptember 11. után. A helyszínen hagyott emléklenyomatok a festmény vastagon felvitt, alig látható, halvány rétegeibe beleégve, a kész képből már kiolvashatatlanul, de benne vannak.
Megfordul itt tartalom és kifejező forma szerepe: az információ, ami az utóbbi időkben a művészetben is főszerephez jutott, Tuymans-nál elbizonytalanodik, nem olvasható ki a képből, összemosódó képrészekbe fullad. A téma viszont nem elég meggyőző. Mert bárki mondhatja egy buborékokat mutató vászon láttán, hogy a szagokról szól, a magyarázat kicsit túlbeszélt, összegányolt, elvégre csak néhány homályos formát látunk imbolygó vonalakkal meghúzva. A Tészta című, fal méretű kép az érintésről beszél. Arról, hogy a kéz belesüllyed az anyagba, és e pillanattól megszűnik az értelem kontrollja, az érzéki élmény szétárad testben és anyagban, tészta csorog az ujjak közén. Gyúrni kell, hogy megerősödjön a matéria. A feladat még előttünk áll, mondja szavak nélkül Tuymans, gyúrjuk össze a létezést az anyaggal, az elveket a valósággal. Aztán lássuk, mi jön ki belőle.
