Gondolom, nem kell senkinek sem bemutatni a 25. búcsúkoncertjükre újra összeálló zenekarok seregét. A pénz, az elismerés és a színpad hiánya általában annyira megbolondítja a korosodó zenészeket, hogy úgy gondolják, az ilyen lépések nem válthatnak ki tömeges szánakozást az emberekből. A Guided By Voices esetében kicsit bonyolultabb a helyzet, tekintve, hogy ők 2004-ben tényleg abbahagyták és 2010-es visszatérésüket is csak egy, a családi kasszát helyrerakó ?kaszaturnéra? tervezték. A kaszálás be is jött, és a siker annyira megszédítette a GBV tagjait, hogy rögtön be is terveztek egy lemezt, amely immár meg is jelent Let's Go Eat The Factory címmel. Persze lehetne azt gondolni, hogy a frontember, Robert Pollard újra kibékült mindenkivel és egymást kebelre ölelve vonultak stúdióba, hogy végre közösen vehessék fel az év lemezét. Sajnos ezt kevesen tudjuk elképzelni és a felmerülő szkepszist az új album is alátámasztja. Az enyhén részeges, pocakos, szétcsúszott GBV tagok létformájuknak és állapotuknak megfelelő albumot raktak össze. A számok hallgatása közben a következő jelzők jutnak eszünkbe; koncepciótlan, unalmas, össze-vissza, keserű, szétszórt, esetleges, zajos. A meglepetés ebben az egészben annyi, hogy az alapvetően katasztrofális zenei élményt predesztináló leírás végül mégsem fed mindent. A sok felsorolt, tapasztalt negatívumon átsüt valami kuszaságba temetkező érzékenység és gyermeki báj, ami annak ellenére szimpatikus, hogy a tagok már erősen az ötvenes éveiket tapossák. Hiába szól teljesen máshogy minden szám, hiába látszanak mögöttük teljesen különböző elképzelések, a végeredmény a maga kaotikus mivoltában kifejező. Ez nyilvánvalóan nem szándékos, hiszen ritkán mondjuk egy lányra is hogy bájos, ha tudatosan próbál annak tűnni.
A Let's Go Eat The Factory viszont nem az eddig leírtak miatt inkább rossz lemez, mint jó, hanem azért, mert méltatlan a Guided By Voices múltjához. Nincs benne - mert már nem is lehet - az a nihilista, lezser, ironikus keserédesség, ami a 90-es években kiemelte őket az ohioi posványból. Persze néhol fellelhetőek azok a szerethető, jellegzetes minták, ami miatt a GBV mindig is különleges marad. A How I Met My Mother humoros szövege, vagy a The Unsinkable Fats Domino zenei megoldásai emlékeztetnek a klasszikusnak számító Propeller dalaira, viszont egy szomorú érzés mégis támad bennünk a 21 - egyes esetekben csak félperces - dal hallgatása közben. Nem lehet felülemelkedni az egyértelmű tényen, hogy e számok, bár idézik a GBV dicső múltját, mégis csak a korábbi időszak epigonjai és nem nyújtanak sem újat, sem értékelhetőt. Persze annak, aki nosztalgiázni szeretne, vagy akkora rajongója a zenekarnak, hogy néhány, minőségében a korábbiakat csak megközelítő produktum is boldoggá teszi, a Let's Go Eat The Factory egy kötelező választás lehet, ugyanúgy, mint az idén májusban megjelenő Class Clown Spots a UFO című új GBV-album is.
