Február közepe már az ókortól bizonyíthatóan a szerelemmel és a termékenységgel kötődik össze. Az ókori Athén naptárában a január közepe és február közepe közé eső időszak Gamelion hónapja volt, melyet Zeusz és Héra szent frigyének szenteltek. Az ókori Rómában február 15. Lupercalia napjaként Lupercus, a termékenység istenének ünnepe volt, aki félig meztelenül és kecskejelmezben jelent meg az ünneplők előtt.
Az ünnep előtti megtisztulási rítus kapcsán Lupercus papjai kecskéket áldoztak istenüknek, majd rituálisan bort fogyasztottak, végül a kecskebőrt a fejükre húzva, és a kecskebőrből hasogatott szíjakat lobogtatva meztelenül rohantak végig Róma utcáin, és igyekeztek miden arra járót megérinteni ezekkel a szíjakkal. Különösen a fiatal nők igyekeztek az útjukba kerülni, hogy ezzel is minél termékenyebbek legyenek, és hitük szerint így jóval könnyebben szülhették meg gyerekeiket is.
A korai kereszténységben a Lupercaliához és más termékenységi ünnephez Valentinus, azaz Szent Bálint ünnepe kapcsolódott. Az azonban, hogy ki volt ez a Valentinus, már nem is olyan könnyű kérdés. A katolikus lexikonok és az Acta Sanctorum ugyanis legalább három különböző Bálintot tart nyilván. Mindhárman mártírok voltak, és szinte ugyanakkor éltek, illetve a korai mártírológiák mindhármuk nevét február 14-hez kötik. Kik is ők?
Az egyikük római pap volt, aki a harmadik század második felében szenvedett mártíromságot, és a Via Flaminián temették el. A második Interamna (a mai Terni) püspöke volt, aki szintén a harmadik század második felében szenvedett mártírhalált, és szintén a Via Flaminián van eltemetve, bár nem ugyanott, mint az előző Bálint. A harmadik egy Észak-Afrikában meghalt mártír, akiről ezen kívül elég keveset tudni. Az ünnephez köthető még egy jóval korábban, i.sz. 140 körül élt keresztény gondolkodó, Valentinius neve is. Valentinius i.sz. 143-ban római püspökjelölt volt, és gondolkodása eléggé ellentétben állt a kor más keresztény gondolkodóival. Tanításaiban a keresztény szerelem központi helye a házastársi ágy volt, így az ő munkáiban a testi szerelem nem volt annyira idegen és elképzelhetetlen, mint a többség, a kor mártírjainak és szentjeinek számára. A valentiniusi gnózis a kötelező és ekkor formálódó szentségek mellett tehát központi helyet szánt a "házastársi kápolnának" is. Szent Valentinius maradványait a XIX. században XVI. Gergely a dublini Whitefriar Street-i karmelitáknak adományozta, ahol a templom ezután a február 14-i szerelmesek egyik központi zarándokhelyévé vált. Egyes kevésbé fennkölt vélemények szerint pedig a szent nevét később sokan összetévesztették a norman-francia 'galantin' szóval, ami szerelmest jelent, így válhatott Bálint a szerelmesek védőszentjévé. Bálint személye tehát máig nem azonosítható pontosan, azt azonban tudni lehet, hogy mikortól kötötték össze nevét a szerelemmel. A korai krónikákban egyáltalán nem említenek bármiféle hasonló kapcsolatot, és a történészek szerint a későbbi verziók is vagy csak szimpla kitalációk, vagy utólag megírt történetek lehetnek. Szt. Bálint ünnepe először I. Gelasius pápa idején, 498 körül került február 14-re. A történészek között abban azonban egyöntetű megállapodás van, hogy mindezt a Lupercalia ellensúlyozására rendelték el; illetve azért, hogy a két ünnep egybeolvasztásával az utóbbi átvegye a pogány szertartás szerepét.
A Szent Iván éjszaka és a téli napforduló története ismeretében ez egyáltalán nem volt egyedülálló a kor vallásai és hitvilágai fölött egyeduralomra törekvő kereszténység történetében. A kutatók szerint ekkortól ered az a szokás is (mely eredetileg szintén a Lupercaliához tartozott), hogy a fiatal szerelmesek nevük urnából való kihúzása alapján kerültek párba erre a napra. Erről azonban konkrét forrás nem áll rendelkezésünkre.
A középkorban Szent Bálint napja a romantikus szerelem fogalmával először a XIV. században került ténylegesen összefüggésbe. Angliában és Franciaországban ekkor népszerű volt az a hit, mely szerint a madarak ezen a napon választanak párt maguknak, és hogy a természet megtermékenyülése és megújulása is ezen a napon történik. Ez az elképzelés jelent meg Geoffrey Chaucer Canterbury-i mesék c. munkájában is, ahol a Bolondok parlamentjében mindenki párt választ magának ekkor kártyák küldözgetésével. A korban így valószínűsíthetően már népszerű volt, hogy a szerelmesek üzeneteket küldtek egymásnak, és a másikat az "ő Valentinjuk"-nak hívták. Az ilyen XIV. századi valentine-okból (azaz üdvözlőlapokból) a londoni British Museum komoly gyűjteménnyel rendelkezik.
A Valentinusszal és személyével kapcsolatos történetek legtöbbje minden bizonnyal ebben a történelmi periódusban született meg. Ezek közül a leginkább hihetőnek gondolt, ám valójában ekkor megszülető történetek közül a következő sztorik lettek a legnépszerűbbek:
Valentinus a megkeresztelkedése miatt börtönbe került, és mielőtt kivégzésére vitték volna, a börtönőre lányának (akibe korábban beleszeretett) a következő aláírással küldte el üzenetét: "a Te Valentinusodtól". Mivel II. Claudius császár megtiltotta a római katonáknak, hogy megnősüljenek, Valentinus titokban segített a katonáknak házasságot kötni. A legtöbb történetben azonban van egy közös motívum: február 14. mindenhol Bálint mártírhalálának időpontja lett. Az angolok már tehát 1446-ban ünnepelték ezt a napot, az 1700-as években pedig divatossá váltak a Valentin-verseskötetek is. A XIX. században már üdvözlőkártyákat is küldtek egymásnak az emberek ezen a napon.
Észak-Amerikába valószínűleg a XIX. században került át a Valentin-nap, méghozzá angol bevándorlók közvetítésével. Az első komolyan szervezett Valentin-napot nem sokkal 1847 után tartotta meg a massachusettsi Worcesterben lakó Esther A. Howland. Apja ugyanis egy nagy könyv-és papírkereskedést vezetett, és lánya a Valentin-napi kártya ihletét egy Angliából kapott valentinus alapján kapta. Ezért 2001 óta az amerikai Üdvözlőkártya-Szövetség (Greeting Card Association) minden évben kiosztja a legjobb üdvözlőkártya számára az Esther Howard-díjat.
Valentin napja ma is élő ünnep az angolszász országokban, nálunk főleg az elmúlt pár évben erősödött fel ennek ünneplése (ami főleg kereskedelmi okokkal magyarázható), ám azt sokan nem tudják, hogy ez a nap a katolikus egyházban már nem hivatalos ünnepnap. 1969-ben, a szentek napjának elrendezése és a katolikus naptár megtisztítása kapcsán Szt. Valentin napját törölték a naptár hivatalos katolikus ünnepei sorából.
Bálint már középkori naptárakban, misekönyvekben előfordul, ünnepét tehát őseink is számontartották. Népszerűségét a középkor végén kereszt- és családnévként való sűrű előfordulása is mutatja. 1522-ben a legkedveltebb szegedi keresztnevek közé tartozott. Ebből arra kell következtetni, hogy a magyar nép körében is liturgikus hagyomány vagy néphiedelem fűződött hajdan Bálint alakjához.
Bálint képe található Bélakorompa, Kassa, Zsidve, Szászbogács szárnyasoltárain más gyógyító szentek társaságában. Bálintot tiszteli védőszentjéül a besztercebányai, kiskőszegi, szajki, németbólyi kápolna, illetve Szentkereszt, Györke, Lédec, Krempach temploma.
Vannak a naphoz fűződő tájjellegű szokások is. A mohácsi sokácok ezen a napon böjtölnek: csak egyszer esznek vagy zsír nélkül főznek, a templomban imádkoznak, gyónnak-áldoznak. Hőgyész kőművesei e napon misére mentek, hogy a magas állványokon dolgozva, Bálint oltalmazza meg őket a leeséstől. Az elekiek azon a napon, amelyre Bálint napja esik, nem ültetnek aprójószágot. Bálint reggelén az állatok itatóvizébe szenteltvizet cseppentenek. Mindszenten akár van, akár nincs hó ezen a napon, csíkot söprenek, vagyis utat vágnak az udvar olyan részén, ahová nem fér oda az aprójószág, de az ég madarai igen. Ide mindenféle gabonaszemet, aszaltgyümölcsöt szórnak számukra.
Cserszegtomaj gazdái Bálint-napkor napkelte előtt megkerülik a birtokukat, hogy a tolvajokat és a madarakat távoltartsák a szőlőtől. Balatongyörökön hasonló szándekkal megmetszik a szőlő négy sarkán a tőkéket. Hangonyban úgy vélik, ezen a napon jönnek vissza a vadgalambok, ez már a tavaszt jelenti. A rábaközi Szil faluban Bálintot a verebek védőszentjének tartják, mert már nekik is kezd kedvezni az időjárás. A horvát néphit szerint a madarak ezen a napon tartják mennyegzőjüket.
(Forrás: Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium 2. köt. Bp. 1997.)
