Szent enyészet

Szuggesztív tekintetű, komor férfiarc fogadja a látogatót az óbudai Kiscelli Múzeumban, az egykori trinitárius kolostor templomába vezető folyosón: ha Antón Lamazares portréjától nem is feltétlenül, a romtemplomban kiállított tablóitól mindenképpen visszahőköl a belépő. Az ötvenes éveiben járó, galíciai származású festőművész tárlata egyértelműen a kiállítótér szakrális (és enyhén ipari) atmoszférájára támaszkodik: tizenhárom, gyakran bibliai témájú, monumentális méretű, fára és kartonra ipari festékkel, illetve vegyes technikával festett munkáját a Templomtér egykori fő- és mellékoltáraiban helyezte el Lamazares. A kiállítást eredetileg a Budapesti Tavaszi Fesztivállal idején mutatta volna be a múzeum, ám végül a gyűjtemény kurátora, Javier Sanz Fuentes kérésére a megnyitót I. János Károly és Zsófia királyné, a spanyol királyi pár háromnapos magyarországi látogatásához igazították.

Antón Lamazares művei - legalábbis a most látható, 1983 és 2003 közötti munkák - leginkább a görögkeleti templomok és az ikonográfia hatásáról árulkodnak. Bár a kortárs spanyol festészet egyik legjelentősebb képviselőjeként Lamazares ma is rendszeresen tér haza szülőföldjére, művészete bevallottan a hosszabb angliai, hollandiai, franciaországi, törökországi és görögországi tanulmányutak során, korai éveiben főként van Gogh, Miró és Klee hatására formálódott, fejlődött.

A bejárattal szemben elhelyezett, fekete tónusú Cruz ferradás című festményén a lazán összeillesztett fatáblák közti űr például szabálytalan keresztformát ad ki. A mű egésze kellő távolságból, apró színes jelek, fehér és arany foltok alkotta felülete azonban csak egészen közelről élvezhető. A technika csalóka, hiszen a festékfoltok kápráztató, absztrakt mintázatnak tűnnek, de virágszirmokra ugyanúgy emlékeztetnek, mint egy elmosódott, felülről ábrázolt embertömegre. E kettősség egyébként is jellemzője Lamazares alkotásainak: a többszörösen rétegelt, élénk pasztellszínűre (főként zöldre, feketére, okkerre és vörösre) festett, durva alapanyagok - faállványok, hullámkartonok, vasszegek és ácskapcsok - rendszerint a művek szerves részeiként jelennek meg, mintázatuk pedig gyakran önálló életre kel.

A főoltár helyén látható Delantal de camposanto e campanas című, 12 négyzetméteres mű például egy hatalmas, roncsolt ikonra emlékeztet. Mintha nem is a művész, hanem az enyészet formálta volna a felületét: a fekete olajfestékkel bevont, fényesre lakkozott felszín hiányosságai, a foltokban felbukkanó deszkázat adja ki az ikonokról ismert, gyerekrajzszerűen stilizált fejformákat. Legyen ez Jézus és Mária, az első emberpár, vagy két felismerhetetlen szent ábrázolása; a kátrányos, kormos hatású felszín, a koporsószerű formákba hanyagul belekarcolt keresztek leginkább az időbeli távolságra utalnak, a múlttal, az ősökkel és vallásukkal való torz, romboló hatású viszonyra, az alázat hiányára.

Lamazares alkotásai, mint a biblikus témájú Gracias vagabundas sorozat, vagy éppen a Marróa, látszólag eső áztatta, szú rágta, penész pettyezte felületek. Ez utóbbin például jól megfigyelhető a festő alkotásmódja: a szaggatott, roncsolt hullámkartont az alkotó durván rászegecselte, ráenyvezte a szabálytalan négyszöget alkotó deszkázatra, a fényesre lakkozott felületű festményen szereplő ovális formák pedig csak azért nem tűnnek a penész, a véletlen művének, mert távolról mégis kontúrosak, jól körülhatárolhatók. A mintázatok - mint a hatalmas, geometrikus formákból összeállított Eidos de Bama madártávlatból szemlélt tájképén - néhol jól felismerhetőek, máshol látomásszerűek, szimbolikusak.

Jó volna látni ugyanakkor, hogy Antón Lamazares alkotásmódja, vallásos ihletettsége, monumentalitása, vagy éppen a tradicionális értékek iránti fokozott érzékenysége mennyire jellemző vonulat a spanyol festészetben. Jó volna, ám olyan tárlat, amely megfelelő metszetet mutathat a kortárs spanyol képzőművészetből, évtizedenként ha egyszer kerül Budapestre. A királyi pár látogatása és a Kiscelli Múzeum kiállítása remélhetőleg tehát csak egy folyamat kezdetét jelentik.