Lassan fél évszáda már, hogy Magyarország is farmertől kéklik. A ruhaanyag (hiszen a szóról hiába ugrik be azonnal egy nadrág képe, jól tudjuk, s a kiállításon is számtalan példa illusztrálja: farmerből lehet bármi) páratlan hódító útját, nadrágként összeszerelve 1871-ben kezdte meg. Ekkorra készült el a Rigából az Újvilágba vándorolt Jacob Davis renói szabóüzletében az első mintadarab - kivételesen erős, szegecselt nadrág egy favágó számára. Davis a hozzá való, erős, fehér pamutanyagot a Buttenheimből San Franciscóba települt Levi Strauss méteráru-kereskedőtől szerezte be. Néhány hónap alatt a két társszerző, Jacob és Levi már közös céget működtettek Friscóban: nadrágjukat vitték, mint a cukrot.
Ki tudja, azóta hány milliárd indigóval, majd az 1890-es évek végétől annak szintetikus utánzatával megfestett ruhadarabot adtak el világszerte? Bármilyen hihetetlen: a farmer és a kékfestő anyagok kékje ugyanaz. A Dél-Ázsiában őshonos festőnövényt a két "műfaj" esetében is egyszerre váltotta fel a mesterséges kolor.
A pápai múzeum Méri Edina rendezte, szellemes, okos és érzelmes kiállítása a modern viselettörténet nagy túlélőjét mutatja be. Nem pusztán az anyag történetét pörgetve végig, de viselőiét is. Téve mindezt hazai, de legalábbis kelet-európai szemszögből, bemutatva a farmert, mint a vágyak tárgyát, majd a kapitalizmus megszelídített, honosított szimbólumát (melyet Magyarországon Trappernek, Lengyelországban Odrának hívtak, s így tovább), s a szabadkereskedelem jellemezte mindennapok örökzöld slágerét.
A Néprajzi Múzeum számos kiállításán (a leginkább kézzelfoghatóan tán a legendássá lett műanyag-tárlaton) érzékelhettük: a múzeumi gondolkodás-felfogás képes kéz a kézben járni a mával, akár a holnappal is, tárgyaként kezelve azt. A pápai anyag is ezt a vonulatot erősíti: különös élmény a nyolcvanas évek holmijait kiállítási tárgyként szemrevételezni, hát még a gyártósorról éppen hogy levett, vadonatúj darabokat. E kiállításokra betérve a "közöm van hozzá" mámorító érzésében fürödhetünk, mely nem csupán nosztalgiázásról, hanem a rendszerbe szervülés élményéről szól.
Az örökéletű farmerről szóló kiállítást jegyzők eredeti asszociációs játékba vonják be látogatóikat: nemcsak viselettörténeti bravúr ez a szeretetre méltó tárlat, de szellemesen foglalja társadalomtörténeti-történelmi kontextusba is a szemre vételezhető darabokat. Közös tegnapunk siralmas-vidám divatkultuszcikkei sorakoznak itt vállfán, s hirtelen a fülünkben halljuk az 1980-as évek Ecseri piacának zsivaját, hová Casucci-farmerért mentünk izgalomtól remegve, kéthavi zsebpénzzel. Egy kőmosott farmerről eszünkbe jut a comb tapintása, mely benne volt, egy kabátról eszünkbe jut egy illat, egy hang, a mi, saját életünkből. A falakon, a ruhák közt bakelitlemezek, korabeli fotók: metálos lányok és fiúk, egy panyókára vetett kabát a rendszerváltozás-kori pesti utcáról. Emlékezetünk szilánkjai, melyeket most nem a proust-i teagőz, hanem egy-egy anyag látványa-tapintása (mert persze, itt fogdosni is lehet) hív elő személyes történelmünkből.
Láthatunk aztán gimnazisták tervezte, extravagáns darabokat, iparművészeti tárgyakat (Major Kati Kártyatrükk című farmer-faliképe egyenesen bravúros), s a teremsor legvégén, kényelmes, hatalmas farmerhuzatú babzsákokon hemperegve, filmen emlékező rockereket is. Közhely, hogy a farmerkultusz elpusztíthatatlan, az anyag bármely színben, fazonban ott van mindenki szekrényében, szerte a világon. A megnyitón elhangzott egy irigy mondat Yves Saint Laurent-tól: "Bárcsak én találtam volna fel". Ez szerencsére nem így történt, így a farmer a mindennapok divatja lett: észrevétlenül ott van köröttünk bárhol, bármikor, akár a levegő - hogy szinte már észre sem vesszük.
