Arra a kérdésre, hogy minek a hatására kezdett el írni, a következőket mondta: „Ki kellett írnom magamból mindazt, amit nem értettem, hiányát annak, amit elvesztettem. Tudattalanul is inkább önterápiás célból ragadhattam tollat 11-12 éves korom körül, mintsem mondjuk exhibicionizmusból.” Az írás terápiajellege a mai napig megvan? Ezért ír?
Voltaképpen igen. Sok mindent akkor értek meg igazán az életemből, ha megírom. Persze ez nem zárja ki azt, hogy az írás idővel egyre tudatosabb elfoglaltsággá váljon az emberben és hivatásának kezdje tekinteni. Jó érzéssel töltöttek el az első olvasói visszajelzések, s vérszemet kaphattam tőlük: ha másoknak is kapaszkodót jelenthetnek a verseim, akkor érdemes csinálni és komolyan venni.
Ön közel tíz évig volt a Magyar Írószövetség elnöke, 2012–2020 között a Tokaji Írótábor Egyesület elnöki teendőit is ellátta, irányította a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatóságát, majd egy éven át a Kulturális és Innovációs Minisztérium művészetért és közösségi művelődésért felelős helyettes államtitkára volt, s ha jól tudom, augusztustól az MMA Kiadót igazgatja. Ezeknek a szervezeteknek és intézményeknek van egy közös pontja, egy közös vállalása is: a kortárs irodalom minél szélesebb körű kárpát-medencei népszerűsítése. Mondhatjuk azt, hogy önnek is ez a missziója: megteremteni a hidat szerzők és olvasók között?
Abszolút. És közösségek szervezése. Ezt már pályakezdő költőként is gyakoroltam, amikor összetoboroztam a Stádium Fiatal Írók Körét. A biztos alapot pedig a Magyar Napló Kiadónál végzett tízévnyi szerkesztői munka fektette le. Huszonöt évesen lettem szerkesztő és harmincöt évesen írószövetségi elnök, s miközben próbáltam mindig felnőni a megtisztelő feladathoz, mindent elkövettem annak érdekében, hogy olyan játékterekben is gyökeret eresszen az irodalom és az általam képviselt szervezet, ahonnan vagy száműzték korábban, vagy még fel sem bukkant. Gondolok itt például arra, amikor a Magyar Írószövetség bekapcsolódott a művészeti fesztiválok életébe, vagy amikor jeles emlékévek alkalmával még az utcára is kivitte a programjait. A Versek szódával című összművészeti sorozatunk a Kultúrvonal Produkciós Irodával, amely a maga idejében úttörő vállalkozásnak számított, talán egyik legsikeresebb példája a kortárs magyar irodalom népszerűsítésének, amikor az alkotók kilépnek komfortzónájukból, és kevésbé ismert oldalukról is bemutatkozhatnak. Az ügynökségnél is hasonló célokat szolgált a KMI 12 elnevezésű program, a harmadik évben már harminchat alkotót mozgattunk a Kárpát-medencében, és szerveztük a hozzájuk kapcsolódó, műveiket népszerűsítő könnyűzenei és színházi előadásokat, portréfilmeket, videoklipeket, hangoskönyveket, oktatási segédanyagokat…
„Az irodalom persze nem csupán szellemi tápanyag, lelki immunrendszerünk erősítője, de szerepe a tekintetben is rendkívüli jelentőségű, hogy nélküle nem vagy csak félig értenénk meg a történelmünket, hiszen egy-egy alkotás az adott kornak is a lenyomata” – fogalmazott néhány évvel ezelőtt. Miről árulkodik a kortárs magyar irodalom: milyen ma a világ?
A történelem a barlangrajzok óta csupán halott anyag volna a tankönyvek lapjain, ha nem raktározódna el a művészeti alkotásokban is, s elevenedne meg bennük minden egyes alkalommal, amikor kíváncsian és nyitott szívvel feléje fordulunk. Gondoljunk csak például 1848-ra: a modern kori magyar nemzet identitásának mérföldköve. De ha nem lüktetnének bennünk azóta is Vörösmarty, Petőfi, Arany versei vagy Jókai prózái, melyek ezt a szent eseményt időtlenítették, a róla való megemlékezés könnyen válhatott volna üres gesztusrendszerré. De természetesen nem csupán a történelmi pillanatok megörökítője az irodalom, a művészet, hanem a történelem kulisszái mögött meghúzódó társadalom, az egyes emberek mentális és lelki állapotának is. Tanulságos megfigyelni például Az év versei és Az év novellái című antológiák merítéseit: hogy közelmúltunk (és sajnos jelenünk) két világméretű tragédiája, a pandémia és a háború miképp szüremlett alá a hétköznapi regiszterekbe. Vagy hogy az emberi alapértékeket gyökerestől kiforgató szellemtörténeti válság milyen új kihívások elé állít mindannyiunkat.
Ha visszatekintünk a múltba: az íróember véleményformáló ereje mára meggyengült. Mint mondja, „a szabadság beköszöntével újra kellett fogalmaznia társadalmi szerepét, helyét a radikálisan átalakuló világban.” Sikerült?
Talán igen, de nem boldog attól, amit lát. A kérdésében idézett gondolat azonban elsősorban a kelet-közép-európai régióra vonatkozik, ahol az irodalomnak mindig is más volt a tétje, mint nyugaton.
Mifelénk az irodalom és az anyanyelv művelése, történelmi hagyományaiból és tapasztalataiból is kiindulva, a nemzetmegtartás egyik alappillére volt.
Ezt jelentősen megrongálta a négy évtizednyi diktatúra és az ennek a vége felé hozzánk késve érkező posztmodern ideológiák, melyek mindent szerettek volna relativizálni. Mély trauma, de be kell lássuk, hogy a rendszerváltás utáni évtizedek sem kedveztek mindennek, sőt. Az egyre agresszívebben és erkölcstelenebbül globalizálódó világunk – egy digitális forradalom után, amikor az online térben még nagyobb a zajszennyezettség és az információdömping, mint egy túlnépesedett és élhetetlen világvárosban – teljességgel alkalmatlan terep valódi értékek megőrzésére. Lehet, hogy naiv vagyok, de talán épp ennek a fölismerése és az ezzel párhuzamosan jelentkező megcsömörlés fogja kivezetni az embert a káoszból. Ahogy Rákos Sándor írta egyik miniatűrében: „A LÉLEK / fölemeli ujját / csöndet kér a világtól”.
Az idén megjelent Eső előtt hazaérni című kötete az elmúlt tíz év verseit gyűjti egybe. Azt írja a honlapján: „Magam is elcsodálkoztam azon e kötet összeállításakor, hogy vajon mikor írtam verseket az elmúlt tíz sűrű évben. Hát még azon, hogy szinte nélkülem mennyire megszervezte magát az anyag, a mondanivaló.” Annak, akinek egyik legnagyobb feladata és célja, hogy eljuttassa, közvetítse az irodalmat az olvasóközönséghez, mikor van ideje írni?
Ez költői kérdés. Ritkán, természetesen. Az elmúlt tíz-tizenöt évben olyan feladatokat vállaltam reményeim szerint hivatásunk érdekében, amelyek kevés időt és elmélyült figyelmet hagytak az alkotásnak. Tudom, hogy időről időre megfogadtam eddig is, hogy most már visszább húzódom és több energiát fordítok könyveim megírására – ezúttal azonban elszánt vagyok. Így közel az 50-hez, fölértékelődik a létidő, kezd kitisztulni az emberben, mi az igazán fontos és mi elhagyható, nem akar már annyi csomagot cipelni, inkább a lényegre koncentrálna. Bármibe is fogok a jövőben, ezt egy pillanatra sem akarom szem elől téveszteni.
A kötet címadó versét már a 2014-es, Miféle földet című könyvében is olvashattuk, 2021-ben pedig Zsille Gábor e vers tükrében így vallott költészetéről a Holdkatlan.hu oldalán: „Emberien szól hozzánk, nagyon empatikusan, egyenletes sodrással, szép szóval és nyílt szívvel; érzésünk szerint éppen jó arányban vegyítve a kifinomultságot és a keresetlenséget.” Mit gondol erről?
Nem tisztem, hogy értékeljem magam, de természetesen jólesnek költő barátom meglátásai. Nem állítom, hogy mindig is közérthető beszédmódra törekedtem, mert annál jóval ösztönösebb alkotó vagyok, de akiket megfognak a verseim, talán a természetességet értékelik bennük leginkább, hogy még a legösszetettebb lelki, szellemi problémákat is magától értetődő közvetlenséggel részletezik vagy elemzik.
Vallja, hogy ez az új kötet a hazatalálás könyve. De kiderül az is, hogy ehhez a hazatéréshez egyáltalán nem egyszerű és könnyű út vezetett. Mi kellett hozzá?
Egyetlen hazatérés sem egyszerű. Még ha megkönnyebbülésbe torkollik is. Dermesztő, de Kalász Márton már harmadik, Itt, a papíron című kötetem kapcsán ezt írta kritikájában: „…egész költészetének […] alapvető élménye, belső küzdelmének indítéka, emlékeiből is eredő s általuk megerősített célja: a hazajutás.” Ha végigtekintek az eddigi termésen, igazat kell adnom a mesternek. Számos alteregó bőrébe bújva is ez a téma izgatott leginkább. Talán azért, mert a kisgyerek korban bekövetkezett családi tragédiák kizökkentettek önmagamból, legalábbis abból, amit magamnak hittem, kiszippantottak abból a sorsból, melyet eredetileg alakítanom kellett volna. Csak jóval később döbbentem rá, hogy véletlenek talán nincsenek, nekem épp ezt az utat kellett bejárnom, s miközben (sokszor magam előtt is titkolva/szégyellve) úgy éreztem, hogy másvalaki életét élem, nagyon is a magamét építgettem. Az elmúlt huszonöt évben, lányunk születésétől kezdve, sokszor költöztem, új s újabb helyszíneken és szituációkban kellett megkapaszkodnom, mígnem elértem végre a „partot”: mostani otthonom helyszínét. De a fizikai megérkezés még korántsem egyenlő a lelki hazaéréssel. Ez utóbbira csak nemrég kerülhetett sor. Összetett lelki állapot. Egy kicsit az is, amikor a kamaszkori csatangolások után megtérsz a szülői házba, ahol ég még a villany: várnak. Egy kicsit az is, amikor felnőttfejjel végigtekintesz a megtett úton, s el mered fogadni az élmény jutalmát. De leginkább az, amikor visszatérsz önmagadba.
