Szenvedéllyel szeretnék zenét hallgatni – Interjú Dubóczky Gergellyel

Amikor megbeszéltük a találkozót, azt
javasoltad, hogy csendes helyen találkozzunk, ahol nem szól zene. Miért fontos
neked a csend?

Mindig szól a zene a fejemben, és nem szerencsés, ha a kettő, ami kívül és belül szól, interferál egymással.

Zenei megoldásokon gondolkodsz?

Többnyire valóban olyan zene szól idebent, amivel dolgom van. Egyszerre akár több. Most például Bach III. Brandenburgi versenye, Beethoven Eroica szimfóniája és Ligeti György Hamburgi koncertje.

Pedig ma mindenhol zene szól, és a
streamingnek köszönhetően bárhol, bármikor lemezek, dalok milliárdjaihoz férünk
hozzá. Nem értékeli le ez a jelenség a zenét?

Olyan ez, mint a tévé, ami folyton megy a
háttérben. Lustítja a figyelmet, fárasztja az agyat és a fület. Az enyémet
legalábbis biztosan. Úgy gondolom, az, hogy zenét hallgat az ember, döntés. Az
irodalommal kapcsolatban Esterházy Péter – Máraitól kölcsönözve – azt a
kifejezést használta: „szenvedéllyel olvasni”. Én ugyanilyen szenvedéllyel
szeretnék zenét hallgatni. Ha zene szól, az legyen ünnep.

Mielőtt a karmesteri pálya mellett döntöttél
volna, matematikus diplomát szereztél. Vargabetű volt ez az életedben?

Szerettem matematikát hallgatni, de rá kellett jönnöm, hogy nem lehetek matematikus, ha a számítógép előtt vagy a laborban ülve Bach jár a fejemben. Így kezdtem neki a karmesterszaknak előbb a budapesti Zeneakadémián, aztán New Yorkban és Bécsben. De a karmesteri bemutatkozásra már kicsivel azelőtt sor került, hogy zeneakadémista lettem. Don Giovannit vezényeltem a Zsámbéki Nyári Játékokon.

És az milyen volt?

Bátor vállalás, és nagyon izgalmas. Szabadtéri
előadás volt, annak mindig szépségével és nehézségével.

Mi az, amit kihívásnak tartottál ebben a
munkában?

Az egyik első kihívás az volt, hogy balkezes vagyok, de nem akartam áttenni a pálcát a bal kézbe, hiszen ha a jobbot amúgy is fejleszteni kell, jobban járok, ha ezen már az elején segítek. Pár évbe telt, de nagyon örülök, hogy így döntöttem, most sokkal bővebb eszköztárból válogathatok. Egy másik nagyon fontos szempont az emberekkel való bánásmód: hogyan lehet úgy irányítani, hogy közben partnernek tekintem a muzsikusokat? Egy karmesternek néhány pillanat alatt meg kell éreznie, melyik együttessel milyen hangot üssön meg, különben baj lesz.

Voltak olyan karmesterek, akik előtted álltak
példaként?

Természetesen voltak és vannak, de az ember
semmiképp nem akar epigon lenni. Az biztos, hogy habitusom alapján
együttműködésre igyekszem egy alapvetően diktatórikus műfajban, ezért az olyan
karmesterek állnak közelebb hozzám, akiknél ezt a közvetlenséget látom. Sokszor
patikamérlegen kell kimérni, hogy miből mennyit engedjen az ember, de nekem
sokkal érdekesebb így a közös muzsikálás, mintha mindent megszabnék előre, a
muzsikusnak minimális szabadságot sem hagyva.

2014-ben hoztad létre a Budapest Sound Collective együttest, amely egy 30-40 főből álló kamarazenekar. Mi volt a művészi célod?

Olyan művészeti fórumot szerettem volna létrehozni, amely – egy nagyobb intézménytől eltérően, ahol a körülmények legjobb igyekezet ellenében sem mindig kedveznek a kísérletezésnek – kevésbé merev, és hozzásegíthet a saját vízióm megvalósulásához. A független kezdeményezések előnye, hogy ezt a szabadságot élvezik, a nehézsége, hogy sokkal nagyobb munka árán áll össze egy-egy produkció.

Miben áll ez a vízió?

Sok tekintetben megporosodott a klasszikus műfaj, régi szokásokat hordozunk magunkkal a koncerthallgatás módját, formáját, etikettjét illetően. Nem akarom megfosztani magunkat az eleganciától, de a TikTok-generáció nem tud mit kezdeni a frakkal. Muszáj kilépni a megszokott keretekből: a rutinos koncertlátogatók és az újonnan érkezők egyaránt értékelik a frissességet. Nem azért mondom ezt, mert mindenképpen lázadni akarok, hanem azért, mert – bár közhely, de mégis – a ma emberéhez akarunk szólni.

Elvárod a közönségtől, hogy ismerje, amit játszotok,
vagy legalább a művek kontextusát?

Nem. Amikor összeállítunk egy programot, mindig arra törekszünk, hogy az is élvezze a zeneműveket, aki nem ismeri őket. Sőt kifejezetten keressük az újdonságokat, a repertoár margóra szorult részét és az új műveket.

És hogyan reagálsz rá, ha tapsolnak két tétel
közben? Hiszen ennek a tiltása is olyan gyakorlat, ami történetileg sem magától
értetődő.

Engem nem zavar, ha ilyen történik. Olyan
viszont előfordult már – Dukay Barnabásnak ajánlottunk egy születésnapi koncertet
az Őszi Fesztiválon –, amikor megkértem a közönséget, hogy csak a legvégén
tapsoljanak, különben megtörik a műsor íve. Volt bő egy óránk, Bachhal
kezdtünk, Haydnnal zártunk, volt közte Webern, Ives, Morton Feldman, reneszánsz
motetták és persze Dukay – csodálatos utat jártunk be a zenével.

Dukay Barnabás közel áll a szívedhez a kortárs
szerzők közül?

Nagyon szeretem azt a kontemplatív, szemlélődő
látásmódot, amit emberként és a zenéjében is képvisel, bár érzem, mennyire
ellentétes ezzel az élményhajhász világgal. Hiszem, hogy ennek a magatartásnak
létjogosultsága van, és több stabilitást ad, mint tobzódni az örömökben.
Ilyenkor az is feladata a zenésznek (és a közönségnek is, ha koncertet
hallgat), hogy pár fokozattal visszavegyen a sebességből.

Milyen méretű együttessel érzed a
legkomfortosabban magad?

Nem az együttes mérete számít, hanem az, hogy milyen kapcsolatot alakítunk ki a muzsikusokkal. Egy nagyzenekarral is létrejöhet intim viszony. Legutóbb elképesztően szoros kontaktus jött létre a Győri Filharmonikusokkal, Ravel híresen nehéz darabját, a La Valse-ot játszottuk nagy sikerrel. A legapróbb nüanszokat is meg tudtuk csinálni ebben az őrült keringőben, és ezt a közönség is észrevette.

Milyen terveid vannak még a Budapest Sound Collective-vel?

Szeretnénk több tematikus bérletsorozatot indítani, és szorosabbra fűzni a közönséggel való viszonyunkat, valódi közösséget alkotva közös értékek mentén.

Herbert von Karajan sokat idézett mondása
szerint negyven év alatt nincsen karmester. Ezek szerint számodra még most
kezdődik a java?

Én úgy ismerem azt a mondást, hogy hatvan év alatt nincsen karmester, és ahhoz is dirigálni kell negyven évet. Azonban még a kilencvennégy éves Herbert Blomstedt is mindig talál újat a kottában. Sok időbe telik megszerezni a rutint, de beérkezni sosem lehet.

A nyitóképet Raffay Zsófia készítette.