Deszkákból és festéskor használatos fekete takarónejlonokból épített falanszterben zajlik az előadás. Az egyik idomba néha bemásznak, a másikra fel.
Gyakran szól a zene, amelynek jelentős része jobb fitness-szalonok aerobic-óráiról való, a többi japán csihi-puhi rajzfilmekből (zene: Keleti András). Amikor végre nincs zene, a ritmustalan, üres csendek kínja teszi a nézőnek személyessé a szenvedést.
A legtöbb szereplőn páni félelem látszott attól, hogy színpadon vannak. Az ember ezt mélyen megérti - kivéve, ha színházról van szó -; de még a Kapitányt (Keleti András) is, aki szinte teljesen civillé válik, ahogy a háttérben félhomályban ül: így nem könnyű másfél órán át szerepet játszani.
A Doktort játszó színésznek (Fűri Rajmund) alighanem azt mondta valaki, hogy ha rosszul tagoltan, erőlködve ordít mindvégig, az stilizálás; ebből értik majd a nézők, hogy a világ rossz. És a néző ezt ott belátta, ha akarta, ha nem.
A Tamburmajor (Horváth András) viccesnek szánt légyevő diszkótánccal lepte meg a közönséget, feliratos biciklismezben - a többi jelmez egyszerű jelzésekkel segítette a figurákat. A sárga mez dekódolása nehéznek tetszik - lehet, hogy a szakaszgyőzelmére utal?
A Bolond (Balogh Bulcsú) élethűen adta a hetedikes gyépést.
Marie (Németh Orsolya) jól végrehajtotta a rá szabott feladatot.
Woyzeck (Miklós Marcell) körül tényleg a világ volt bolond - átjött!, és tényleg magára maradt. Amikor a kitervelt koncepciónak megfelelően magastérd-felkapás gyakorlatot végzett a világtól való menekülést mutatva, vagy amikor hatalmasra nyitott szájjal ordítást "plébekkelt", beleillett az előadásba. De amint nem kellett semmit "játszania", a színész arcán néhány pillanatra megjelent valami ebből a szenvedéstörténetből. Ő feltehetően képes lenne eljátszani Woyzeck-et.
Ahhoz azonban szükség lenne egy rendezőre, aki nemcsak megérti a dráma lehetőségeit, hanem képes azt rekonstruálni is.
