Szép, ami csúnya - PONYVA

Vajk Éva, a múzeum igazgatója már évek óta foglalkozik a ponyvával, de a kultúrtörténeti feltárás mellett úgy gondolta, megmozgatja a témát a kortárs képzőművészetben is. Talált egy fiatal festőművészt, Orosz Diánát, akivel az összegyűjtött anyagokhoz művészeket kerestek - elsősorban az autonóm textil műfajában alkotókat -, ki-ki hozza ki szabadon a rendelkezésére álló óriási felületből, amit tud. Sem téma, sem technika nem köti meg a képzeletüket, szabadon csaphatnak bele a lehetőségbe.

 

Az anyag rideg, ellenáll a könnyű mozdulatoknak, makacsul megtartja az idő és a környezet nyomait, ráadásul felfüggesztve redőződik, megtörik rajta a fény; szélén fémkarikás lyukak virítanak, megfolyik rajta a festék. Viszont nagy, sőt nagyon nagy, akkora felületet kínál, amivel a legtöbb művész szinte sohasem dolgozik, és ez a monumentalitás sok rossz tulajdonságáért kárpótol (ilyenre festett pályája elején Keith Haring is, akrilfestékben pompázó, fintorgó mikiegere még néhány napig látható a Ludwig Múzeum tárlatán).

 

A szentendrei MűvészetMalomnak a kiállítási épülethez csatlakozó, jó ideje üresen álló, falazatlan, vakolatlan téglaburkolatú szárnyát mindhárom szinten megtöltötte az összeállt anyag. Mindegyik mű kapott egy nagyobb légteret, beugrót, zugot, vagy akár "termet", a nagy léptékhez sok tér illik. Így kap levegőt az a sok óriásmű, amelynek szinte mindegyike egyedi módon kezeli a feladatot, és a kiállítás a dekoratív elemektől a műfaji keveredésig, a kollázstól az objektig színes, szélesvásznú képet kínál a ponyva titkairól. Például arról, hogy ez a mogorva, öreges matéria milyen szórakoztató tud lenni: graffitit hord a hátán, mint Baráth Hajnal popszegeccsel vert betűsora, amire a rend kedvéért még a szórópisztolyt is ráküldte, pepecselő foltmunkává szelídül, ahogyan Horváth Kata szecessziós mintakönyvet festett rá, vagy egy óriásra illő kabát formájában cipeli a hátán viselője történetét, céltáblástul és térképestül (Bornemisza Eszter).

 

De az anyag kora és eredeti funkciója igazi ziccert is kínál, hiszen nem nagyon lehet ellenállni a közép-európai közelmúlt lerakódásainak, a jelek, utasítások, tilalmak lepleinek. M. Novák András ebből a történelmi háttérből készít díszletfalat az "európai út" hepehupáihoz, brokát, tapéta és irányjelző applikálásával, és valami hasonlót csinál Kiss Katalin is, ahogyan a monokróm feketeséget átlyuggatja, meghímezi, egyenesek labirintusát pöttyögeti rá, mint egy élet munkájával készített falvédőre.

 

Van, aki a textil festői karakterét viszi át erre a lehetetlenül zord matériára (Bajkó Anikó szép bibliás munkája), vagy a színek erejével mozgatja meg a kompozíciót (Aknay János poétikus festőangyala mitikus figura a ponyván). Szakács Imre ószövetségi álomjelenete mély, arany tüzeket hord fel a felületre, Bosch-idézetekkel és plasztikus részletekkel, finom arany lemezként csorbul le a ponyva széléről az álom ereje. De még ezeknél is erősebb Gink Judit leomló drót-szőttese, amely maga lett takaróvá, ékszernek látszik, mégis inkább a vasfüggöny halványuló emléke lehet, amibe minden beleakad és végül eltűnik benne.

 

Figyelmesen nyúlt ez a majdnem harminc művész az anyaghoz, bár messze nem merítették ki a lehetőségeket. Azt is megkockáztatom, hogy nem hozott a tárlat kiugró egyéni teljesítményt. De mégis, valami szokatlan áttörést sejtet: az utóbbi idők csoportos kiállításainak atomizálódott, laza, neutrális atmoszférája után ez itt most végre együttes erőt mutat. Talán az a rideg matéria tehet róla, talán a játékos kezdőötlet, de az itt látható művek együtt lélegeznek.