(Szép)irodalmi békák

Tízéves korom körül rokonoknál nyaraltam Őrtilos vasútállomás fölött, a Szent Mihály-hegyen. Ivóvízért egy foglalatlan forráshoz jártunk, közelébe lépve békák ugráltak bele. Némelyik benne maradt a megmerített vödörben, kannában. Ha szerencsém volt, nem is ugrott ki hazáig, ahol aztán kitessékeltem abba a kádba, amelyikbe esővíz volt gyűjtve. Rövidesen onnan is megszöktek. A ház előtt nagy, öreg körtefa állt, lombja közül nemegyszer levelibéka hangját hallottam, de meglátnom nem sikerült, pedig érdemes lett volna, hiszen bő kétszáz éve „csinos állatocská”-nak mondta Gáti István református lelkész, aki nyelvészettel, gyorsírással is foglalkozott:

„Leveli Béka melly nyáron által a’ fák levelei közt tartózkodik, és tiſzta zö́ld , nem nagy, a’ Gyermekeknek kedves jádzó békájok. Az elsö́ el-jövetelét elö́re meg-jövendö́li krákogásával és fetsegésével. Levegö́i Béka, igen apró, melly a’ ſzárazſág után való essö́vel támad, és gondoltatik az Égbö́l. Ezen csinos állatocska felül fűzöld, alul fehéres, oldalain sárga és fekete vonallal. Télen és tavaszszal, ugy szinte őszszel is vizben él nyáron pedig a fák és bokrok leveleinek alsó részén tartózkodik, s recsegő hangjával az esőt hirdeti […]” (A természet históriája, 1795)

Megjegyzendő, hogy a levegői béka, amely „esővel támad”, azaz keletkezik az égből, természetesen nem ott „gondoltatik”, teremtődik, hanem valamely nagy légmozgás ragadja fel a földről, azután a záporesővel lepottyan. A levelibékát (Hyla arborea) a néphit időjósnak vélte, hitte. Üvegedényben volt szokás megfigyelni, le vagy föl mozog, ez mutatja, hogy eső lesz vagy nem lesz. (Ma már védelmi listán van a zöld állatka!) Szomory Dezső használja föl ezt a nem éppen a természettel, a békával barátságos eljárást elbeszélése főszereplőjének jellemrajzához:

„Ami fel tudta emelni, csak az a törpeség volt, amelyen a lelkéig jutott. Egy olyan kis létrán jutott az egekig, mint egy leveli béka egy befőttes üvegben. Mindig azt hitte, hogy bekapott egy legyet, mikor messze túl rajta, s magasan fölötte, a kék jégben, hegyormok felett, elszárnyalt egy sas.” (Kandurffy tanár úr)

Gobby Fehér Gyula novellájában az elbeszélőnek nyolcéves korában számos levelibékával volt találkozása, még sípszóval is társalgott velük:

„A levelibékák imádják a csigolyafüzeket, egész telepeket létesítenek ágaik között, a Sodros hangja a füzeknek köszönhető. Sok ágat pusztítottam, mert szerettem fűzfasípot gyártani. Emlékszem, a síp hangja mindig visszhangot váltott ki, legtöbbször csak a békák válaszoltak rá, de időnként sikerült fölidegesítenem a fák árnyékába bújt horgászokat is, igen elmés szitkozódásban részesültem olykor.” (Ítélj meg engem)

Weöres Sándor meg is verselte a békabeszédet, azt a fajtát, amelyikkel párt csalogatnak maguk mellé a víz alá.

Idelenn
   sose hull
      az eső!” (Békák)
„Brekekex
   brekekex
      brekekex
Gyere bujj
   víz alá ha szeretsz!
Idelenn
   soha sincs
      vad idő!
Idelenn
   sose hull
      az eső!” (Békák)

Ám Weöres nemcsak a brekekex szóval mutatja be a békák hangját, hanem – mint a Macskainduló című verséről is mondta – békeharcos, illetőleg közéleti módon, ugyanis ezek hiányával támadták a költőt az úgynevezett szocializmus korában.

„Béka, béka, kiknek esik az eső?”
„Urraknak, urraknak…” (Rongyszőnyeg, 92)

Dénes György gyermekeknek szánt versei közt egyik Bergengóciát mutatja be, a tejjel-mézzel folyó országot, ahol kolbászból a kerítés; más csodák mellett a kuruttyolók sem akármily szemmel nézik a világot

„– Marcipánból rakják a palánkot.
– Süvegcukor ott a kapu fája?
– Nagy tepsikben sül a liba mája.
– A galambok aranytojást tojnak?
– Gyémánt szemű békák kuruttyolnak.” (A bergengócok országa)

A békahang megítélése különböző, nem mindenkinek megnyerő. Krúdy Gyula regényében az egyik ellenszenves szereplőről írja:

„Nikodémi úr vásott, kemény, gyűlölködő arcára helyezte fekete keménykalapját s midőn villogó fekete szemével, varangyosbéka hangjával, gyűlölködésével végre eltávozott […]” (Boldogult úrfi koromban…)

Petőfi Sándor a rossz költőket marasztalja el, a békák hangjának szokásos kifejezését alkalmazza verseik hangnemére

„Tűz kell nékem; víz maradjon
Békának és a halnak
És a rosz poétáknak, kik
Béka módra kuruttyolnak.” (Tűz)

A különféle békáknak más-más a hangja. Csokonai Vitéz Mihály hangutánzó szóból szerkeszt elegáns nevet az egerekkel harcoló békavezérnek a Homérosznak tulajdonított eposzparódia magyarosításában, amely mű csak Vitéz halála után jelent meg. (Az egérvezér neve is beszédes: Nyalnádtői.)

„Elsőben is kimozdúla
   Báró de Grand Brekeke,
Mindjárt ellene nyomúla
   Nyalnádtői serege;
Sem ez sem az meg nem retten,
Bátran vínak, végre ketten
  A’ Vezérek ki állnak.” (Batrachomyomachia vagy Békaegérhartz Blumauer módja szerént)

Csokonai Vitéz a békákhoz fűződő néphitből is beemelt színművében – amelyiknek főhőse keserűen nyilatkozik voltaképpen a debreceni költő nevében: „Az is bolond, a’ Poétává lesz Magyar Országba!” – Szuszmir, a gróf calefactora meséjében a királyfi menyasszonyáról szól, akit lefektettek és papokkal figyeltettek, lett is eredmény, ugyanis azt kommendálta egy setét köpenyű ember, hogy ne háljon a lánnyal.

„[…] oda állottak a Papok, a gyertya égett, hát egyszer neki legyen mondva, ki jön eggy nagy béka a szájából.” (A’ méla Tempefői)

Füst Milán költeményeiben gyakran szól a halálról, nemegyszer ezt a fogalmat az elmúlás szóval említi. Egyik verse metaforájában a zöld levélen ül az elmúlás, amelyet – ezért nyilván – levelibékához hasonlít, amelyik nem brekeg, nem kuruttyol. A költő, mint legtöbb versét, állandóan javítgatta, a későbbi kiadásokban emiatt békaporonty szerepel.

„Mindvégig szomjuhoztam itt.
Az egek tőgyét meg nem szoptam én
S hol békesség csorran a hegy alatt,
Ez áldott völgyet én nem ösmerem.
Hol zöld levélen ül az elmulás,
(Mint kis béka s nem szól, csendbe’ van,) […]” (A völgyben)

Balassi Bálint a szeretkező békák állapotát teszi párhuzamba a szerelemről értekező reneszánsz versezetében.

„Mint hatalmasnál nincs személyválogatás,
Igy szerelemnél is nincs semmi választás,
kinek kinek az övé helyett nem kell más,
Béka lévén, fogolynak tetszik a kedves társ.” (Mire most barátom azon kérdez-kedel…)

A békák másféle viselkedését veszi alapul Zrínyi Miklós, amikor arról beszél, hogy vitéz módra kell élni, nem kell megijedni a hódító ellentől, nem kell olyannak lenni, mint a nyulaktól is félő békák, ezt tanítja a török méreg ellen írt munkájában.

„[…] imé, látjuk, a békák még nálunknál is félénkebbek” […] „a parton lévő békák megijjedvén a nyulaktul, a tóban beszökdösének” (Az török áfium ellen való orvosság)

Arany János idillikus életképet rajzol egy parasztcsalád estéjéről. Bevezetésképp a házat, udvart mutatja eperfával, „éji bogár”-ral és egyebekkel, természetesen az este ott élelmük után ugrándozó békákkal is.

„Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.” (Családi kör)

Radnóti Miklós korai lírájában még pogány, érzéki a tájak rajza. Aztán a költőre a társadalmi körülmények másféle nézőpontot kényszerítenek, ennek hatása jelenik meg tájábrázolásában. Még a békák is szomorúságot, bút hallatnak.

„De fák mellén ráncolt lassan a bú,
gólyás vidék vizét ráncolja így
kotyogva zöldes békabánat
és savanyodott szélben a madár lehull.” (Táj, változással)

Sajnos a világ nem javult egészen áldott völggyé Füst vagy Radnóti kora óta sem, Egyed Emese is így látja más-más állatok preparációját használva szomorú következtetéséhez.

„mindeme felszúrt ízekre szedett
bogarak lekötött úszójú
átszúrt kopoltyújú halak
kipöckölt kifeszített szájú
zöld békák kicsípett húsú
szétnyesett izmú sivár kagylók
gyíkok két lábon spirituszban
döglégypeték rőt húson rángatózó
póklábak alélt szúnyoglábak
az undor ami a gyomromban támad
 az irtózás a környező világtól […]” (Korhű tanok)

Az éhes gyomor nem válogat, bő száz esztendeje gyűjtött Bartók Béla erre valló népdalt, amelyik a végén tréfás fordulattal országosan ismeretes gyerekdal:

„Virágéknál ég a világ,
sütik már a rántott békát,
zimme-zum, zimme-zum,
recefice bum-bum-bum.
Váci Gábor odakapott,
békacombot ropogtatott,
zimme-zum […]
Puskás Gábor későn futott,
neki csak a füle jutott,
zimme-zum […]”

Az újabb irodalomban is szóba jön a békamenü, például Gergely Ágnes versében, egyik haikujában. Ez időről időre irodalmunkban divatba jövő japán versforma. A három, megszabott ritmusú verssor a nem japániak számára sokszor nehezen megérthető képekkel és szimbólumokkal alkotott szövegmű. A magyar nyelvhasználatban mintegy harminc békával kapcsolatos szólás van, tehát Gergely Ágnes haikuja utolsó szövegmondata többféle társítás lehetőségét adja, utalhat a lenyeli a békát ’kényszerűségből tesz meg valamit’ szólásra:

„Űrközi séták!
Elefánt bozóttűzben!
S ettél-e békát?” (Tizennégy haiku)

Tolnai Ottó versének lírai énje ugyan nem irtózik a békáktól, tapasztalatai az étlapra kerülő békák földolgozásáról az éntudatára (lénye szilárd pontjára) hatnak az élő állatokkal való bánásmód láttán. Ellentétel egy zárójeles szövegrészben már a rántott békacombra vonatkozik.

„házmagasságú ládarakásnak támaszkodtam 
olyan narancsosládaszerű ládák piramisa volt az
valóban csak pár centivel vétettem el 
egy nem emlékszem már fehér rózsa- vagy korpaszín műmárvány oszlopot
narancsosládák voltak békával tele 
egy épp kipakolt békarakománynak
élő békahegynek támaszkodtam de facto 
én nem irtózom a békáktól 
[…]
és mert a tó fölött lévő kocsma
ahol békacomb is volt az étlapon
oda hányta ki a lecsonkolt még élő békákat
(tudtommal a lecsonkolt békákat sehol sem verik fejbe
mint a halakat sehol sem szúrják előbb vagy utóbb szíven)
és ott csúsztak-másztak nyüzsögtek összevissza nyálazva
(a béka vére ugyanis színtelen) bennünket a tükörcserépen
mondom nem irtózom (sőt fiam imádja is a rántott békacombot) 
de az a mocorgó tömeg az az élő békahegy ott akkor
utolsó szilárd pontom abszorbeálta
lényem utolsó szilárd pontját is […]” (levél arról hogyan tanítani a vajdasági irodalmat velencében)

A fiatalon az elmebetegségek pszichikus mechanizmusáról tanulmányt író Csáth Géza nemegyszer nyomasztó, borzongató témáiról nevezetes. A békákhoz fűződő félelmek, hiedelmek, irtózatok kibővítve és felnagyítva jelennek meg egyik novellájában, amelyiknek elbeszélője (talán álombéli) szorongató lelkiállapotot kiváltó látomást ír le:

„A békát utálom. Szeretek minden állatot, tudom, hogy egyformán fölséges alkotásai a természetnek, de a békától iszonyatosan undorodom. […]

Egy állatot látok ott, akkorát, mint egy kis macska. Gömböcbe gabalyodva ült, és lomha mozdulattal felém fordult.

Béka volt. De milyen béka. Soha ezelőtt nem láttam olyant. Szőrök voltak a testén. A szemeiből zöldes lidércfény világolt. A teste halotti bűzt terjesztett. Undok nagy szájából csak úgy ömlött a rémületes hangok áradata. Mintha valami felsőbb hatalom parancsára végezte volna pokoli énekét. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, eszembe jutott valami, amitől a szívem verése megállt egy pillanatra.” (A béka)

Szőlők, futórózsák takarják, védik a tűző nyári naptól házunk nyitott verandáját, ahol régi parasztbölcsőben kukoricalevelek (aszpidisztrák) zöldellnek. Feleségem ezek öntözésekor figyelt föl arra, hogy levelibéka ücsörög az egyik cserépben. Ott kuksol egész nap, „s nem szól, csendbe’ van”, a locsolás sem bántja, csak sötétedéskor ugrik át növényekre. Vele együtt ugranak elő a régi-régi gyerekkori nyaralásom emlékei, amelyeket most gazdagít az annak idején hiányzó levelibéka.