(Szép)irodalmi felhők

Egy augusztusi délelőtt a tömérdek japán zarándok között kettecskén caplattunk egyre magasabbra a Fudzsi-szan (富士山) oldalán. A mind hidegebbre forduló levegőben megálltunk pihenni a salakos hóban a szent hegyen; egyszer csak a ragyogó napsütésben felhő jelent meg, és közvetlen előttünk lassan tovább hömpölygött. Még ugyan nem sokkal a csúcs alatt (3776 m) voltunk, de tudtuk – Weöres Sándortól is –, hogy ez már középmagas gomolyfelhők birodalma:

„Mennyben szinte töprengenek
az Alto kumulusz fellegek:
békések-é az emberek
s áldottak is?” ([Mennyben szinte…])

Weöres nemcsak az alto cumulusok (’magas halmaz, rakás’) világában volt otthon, versbe emelete a régebben vesperálisnak nevezett középmagas alkonyati gomolyfelhőket (altocumulus cumulogenitus) is, amelyek mint maradványfelhők többnyire a horizont vonalában láthatók, és amelyek a csillagok megjelenésekor is látszanak:

„Szállnak az alkonyi felhők,
mint halovány-haju lányok,
tűz-szinü csillag az ékük,
lebben a fátyol utánuk.” (Rongyszőnyeg, 31.)

Voltaképpen ugyancsak pontos ismeretekre vallanak a záport (vagy éppen jégesőt, hózivatart) hozó felhőről, a cumulonimbusról:

„A felhő-palota
mint egy japáni ház
folyton mássá gyúródik.
Hol kisebb, hol nagyobb.

[…]

A felhő-palota
ha kiklopsz-fallá nehezül
záport zúdít a mélybe,
majd foszladoz,
kibukkan rejtett kékje.” (A felhő-palota)

Ahogy a felhő, mint írja, „gyúródik”, a legkülönb alakzatokat rajzol – legalább is a költő képzeletében:

„Fenn a felhő
címer-forma,
kerek széle
hattyú tolla
benn oroszlán
tátja torkát,
ódon hajó
bont vitorlát,
s amint hajnal
lángja kigyúl,
címer-rózsa
benn kipirul.” (Felhő)

A magyar költészet egyik legnagyobbjának, Weöresnek a gyermeki világhoz közel álló romantikáját is szokta volt az irodalomkritika emlegetni nemegyszer elítélő módon, hiszen nem követte az ún. szocialista realizmus (mai divatos szóval mondva) kánonját. Egy időben, hogy megélhetését biztosítsa, Kodály Zoltán zenepedagógiai dallamaihoz írt verseket, ezekben valóban érvényesül a gyermeki látásmód:

„Domb tövén, hol nyúl szalad
s lyukat ás a róka:
nyári fényben, napsütésben
felhőt les Katóka.

[…]

Elöl úszik Mog király,
kétágú az orra,
feje fölött koronája,
mint a habos torta.” (Rongyszőnyeg, 102.)

Weöres további fellegei közt olyat is találhatni, amelyikben a képzelet alakzatai egy ablaküvegen (is) tükröződnek, a jelenségről azután a bölcselet költője beszél:

„Nyitott ablak tükrében szembe-úszik a felhővel a tükörfelhő. Szegélyén amorettek olvadnak, súlyos közepén szörnyek csavarják ormótlan testüket, tátongó állatfejek fogsora közé harapott sima kékség fogy és tágul. Egy viola hintó leválik, a kékbe iramlik és hamar eltűnik; de sejtheted, ott nyargal láthatatlanul; rajt istenek ülnek, vagy a semmiség semmiségei, vagy a halottak, kikre huppanni hallottuk a földet tovább mit se tudunk.

Úsznak a felhők és szembeközt a tükör-felhők; s aki szemléli: koponyája alatt a természet szemközt‑úszik a gondolattal.” (Felhők)

A költő, a katona és a meglehetősen bővérű férfiú, Balassi Bálint egyik szerelme „feredésének módját írja meg, annak felette penig termetéről, magaviseletéről és szépségéről is szól”, utóbbi részletei a költő(i én) ugyan csupán fejér felhőn át látja legalábbis a vers egyik hasonlata szerint:

„Csodálván egy fürdőt, ki felette nagy gőzt magában eresztene,
Fürdős okát mondja: Ez – úgymond – nem csoda, mert Caelia ül benne,
Kinek mezítelen testére Szerelem gerjedvén, füsti menne.

Mint a kevély páva verőfényen hogyha kiterjeszti sátorát,
Mint égen szivárvány sok színben horgadván jelent esőre órát,
Caelia oly frissen, újforma sok színben megyen táncban szaporát.

Mint nap szép homállyal fehér felhő által verőfényét terjeszti,
Oly gyenge világgal vékony fátyol által haja szenét ereszti
Caelia befedvén s mellén tündökölvén drága gyémántkereszti.” (Csodálván egy fürdőt…)

A különféle zivatarokat okozó felhőknek (cumulonimbus) nemcsak látványa kelt szorongást, félelmet, hanem a villámlás és a mennydörgés is. A szigetvári harcok leírásában Zrínyi Miklós az ilyen tüzes lidércet hordozó felhőhöz hasonlítja az egyik török basát. Az eposz egy másik helyén a nő rossz érzéseit sejtetik a felhők, ugyanis a szerelmét, vitéz Delimánt félti Cumilla, a császár leánya a várvédő Zrínyitől és társaitól, akik ellen harcba indulna.

„Es mint tuͤzes lidértz ſzáll le az foͤllyhőbuͤl.
   Kinek lángos farka ſzikrázik sok tuͤzruͤl.
   Igy Murtuzan Baſa kereſztyénekre duͤl,
   Halálra, haragra, az oͤ ſzuͤve kéſzuͤl.”

⁕

Mit tegyen Cumilla, s’ minemuͤ eroͤvel
   Delimánt ſzándékátul távoztaſſa el,
   Nem tud oͤ mit tenni, chak ſuͤruͤ foͤlyhoͤkkel
   Sok foháſzkodáſát láttya roͤpuͤlni el.” (Obsidionis Szigetianæ)

Batsányi János a sötét, fekete felhőket és a zivatar előtti vészt jósló csendet említi a „A mohácsi veszedelem után; fogságban” keseregve a haza sorsán:

Hajh! melly ijesztő, melly iszonyú setét
Felhők lebegnek tér mezeid felett!
    Mely néma csendesség! minémű
       Rettenetes komor éj s homály ez! (Majthényi Barta keserve)

Csokonai Vitéz Mihálytól fönnmaradt egy Benedetto Menzini-vers kidolgozatlan és befejezetlen fordítása. A XVII. századi költő hatással volt Vitézre, aki valamiért felhagyott a költemény teljes átköltésével. A költemény elején a terhes felhő szerkezet belesimul a Vitéz által használt – összes költeményeiben nyolcvankettő van – efféle hangulatú felhők sorába (setét, sűrű, tüzes, homájos stb.) Menzini (Csokonai Mentzinit írt) vers részlete is jól példázza a nagy költőnk saját versének, A’ Reményhez címűnek érzelmi hasonlóságát:

„Régenn elsűllyedtem vólna még
A’ kegyetlen Tenger méllyében,
Ha nemha az Édes Reménység
Űlt vólna Szívem’ Rejtekében,
Ki vígasztalvánn engemet
Meg tartatta vélem Életemet.
Ő gondolatim javával
Együtt nővénn fel felé,
Az örömnek zőld ágával
Lelkem árnyékozta bé.
És ha Elmém derűlt Egét
Bé borítja terhes felhő,
Azonnal belé repűl ő,
’s El oszlatja fergetegét.

[…]” (A Reménység. Elégia Mentziniből [Sic!]) 14

⁕

   „Sarei gran tempo in Mar crudele assorto
Se a riserbarmi in vita amica speme
Dolce non fosse del mio cuor conforto.

   Ella eo i miei pensier nodrita insieme
Di lieta fronde la mia mente adombra;
E di tal pianta a lel si debbe il seme.

E se talor gravida nube ingombra
Il sereno dell’ Alma, ella vi accorre,
E in sua virtute ogni atro orror disgombra.

   Anzi tal volta i miei desir precorre,
E grida: A che temer nembi, e procelle,
E l’usata Constanza in oblio porre?

   Vedrai L’aurette alla tua vola ancelle
Spirar dolci, e seguaci; e fide scorte
Le vaghe scintillar Tindaree Stelle.

[…]” (La speranza)

Szilaj Pista, amint Petőfi Sándor írja, egy halász lányának így vallja szerelmét a természetből vett képpel:

„Fekete a pillád, kék a szemed,
Mint mikor a felhő kettéreped.
A megrepedt felhőben kék az ég,
S mint ebben a csillag, szemed ugy ég.” (Szilaj Pista)

A közelgő zivatart mindenki és minden megérzi. Mikszáth Kálmán elbeszélése a zivatar előtti falu állapotával kezdődik, a felhő vagy a zivatar szó ugyan nem szerepel, de az istennek fekete haragja és Isten közeledő látogatása kifejezések helyettesítik. Az isten haragja szerkezet a népnyelvben különféle vonatkozásokkal néha ma is használatos:

„Az napról kezdem, mikor a felhők elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból istennek fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak.

Minden érezte az Isten közeledő látogatását: a libák felriadtak éji fekhelyeiken és felrepülve gágogtak, a fák recsegve hajladoztak, a szél összesöpörte az utak porát s haragosan csapkodta fölfelé; a Csökéné asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre és onnan kukoríkolt, a lovak nyerítettek az istállóban, a juhok pedig egy csomóba verődve riadoztak az udvarokon.” (A néhai bárány)

Déry Tibor egyik verse másképp fogja át a környezetet, az életet, hiszen ő a XX. század első harmadában az avantgárd vonzásában költött, versei az expresszionizmus, a dadaizmus és legtovább a szürrealizmus jegyeit hordozzák:

„A felhőkben láthatatlan állatok élnek. Nincs fejük, nincs lábuk, nincs eszük, nincs szemük. Függenek a levegő között, elváltoznak és gomolyognak. Szélhangon néha lepisszegnek a földre. Ők szívják ki a madarak vérét és megőrjítik az éretlen férfiakat.

Ha erős a szél, leereszkednek az alsó rétegekbe s gondolatink közé keverődnek. A rések előtt leskelődnek hangtalanul s befonják mozdulatainkat. Mint árnyék a falat, betakarják életünket. […]

Tiszteld a felhőket!
A felhők vérünkben lebegnek.
Gonoszságunkat cseréljük fel szelid bűneikre.” (A felhőállatok)

A tragikus sorsú Radnóti Miklós lírájában a háború szörnyűségei a felhők életét is pusztítják, a közeledő este napfénye is a véres öldöklést idézi föl. A „suhogó, feketeszárnyu háború, | szomszédból szálló rémület” velejárója az író asztalára telepedő felhő.

„Ó, ringó délután, adj nyugalmat,
lefekszem én is, később dolgozom.
Napod fénye már a bokrokon lóg,
s amott az este jő a dombokon.

Felhőt öltek, vére hull az égen,
lenn, parázsló levelek tövében
ülnek a borszagú, sárga bogyók.” (Háborús napló)

⁕

„Két napja így zuhog s hogy ablakom nyitom,
Páris tetői fénylenek
felhő telepszik asztalomra
s arcomra nedves fény pereg.” (Hispánia, Hispánia)

Radnóti korai költészetének bukolikus lirikussága a háború pusztította táj bemutatásakor még a legvadabb időkben is kibukkan:

„Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.” (Razglednicák, 2)

A magyar vidéki élet ábrázolt tárgyiasságait sorolja Nagy László, mindennek és a lírai énnek is jó életet kér a felhők „égi könny”‑étől.

„Felhő, felhő, ússzál hozzánk,
szeretlek nagyon,
hátunkról a port lemossad,
mosd el sok bajom.

Tenyeremen vastag kéreg,
égi könnyre vár,
puhítsd, hogy magot ehessen
róla a madár.

Hozzád felbőgnek az ökrök,
csikó rád nyerít,
zöldre varázsold a rétek
gyulladt selymeit.

Érted furulyál a sárga
kukoricaszár,
hosszú nyakát nyújtogatja
sok fehér gunár.

Mosd meg csendesen a vékony
virágszál fejét,
ködöld be a kék bazalthegy
forró tetejét.

Felhő, felhő, gyászt ne hozzál,
attól roskadunk,
villámaid alúdjanak,
szikrázók vagyunk.” (Felhő, felhő)

Az a kis felhő, amelyik elhaladt előttünk a Fudzsi hegyen, nem gyászt hozott, hanem máig tartó emlékeket az örömteli utazásunkról.