Jámbor József próbál sokat tenni a japán kultúra terjesztéséért: minden évben lefordít, megrendez és eljátszik egy-egy japán darabot Zsámbékon - csak épp (neki is) szűkösek a keretei, az évi két-három előadás méltatlanul kevés. Idén két dráma is terítékre került: A Szuzaku-ház bukásának felolvasószínházát rövid szünet után a Barátom, Hitler előadása követi.
"Barátom, Hitler" (Vagatomo, Hittora) - már a cím is egyedi látásmódot ígér, s csalódni nincs is okunk. Talán Misima, talán sokkal inkább a rendező-fordító Jámbor karakterei furcsábbnál furcsábbak, s noha a darab a szöveg szintjén voltaképpen a Hosszú Kések Éjszakájának előkészületeit rekonstruáló dokumentumdráma, az előadás szereplőinek attitűdje és a történelemkönyvek tanúsága közt aligha találni összecsengést. Himmler (a III. Birodalom második embere, a Gestapo vezetője), akár egy papagáj, legtöbbször csak Hitler szavait visszhangozza, s egy jó reggeli kávézás gondolata tűnik számára az ideális élet netovábbjának; Göring (az SA egyik vezetője, a Hosszú Kések Éjszakájának szervezője) munkásember, akit mindenki ugráltat: javítsa ki a lépcsőt, építsen utat, locsolja a gyepet, s amikor épp nem figyelnek rá, talicskája mellett sörözik. A háború alakulásában kevésbé fontos szerepet betöltő Gustav Krupp, Hitler kedvenc vasgyárosa szenvedélyesen szerelmes Hitlerbe, s meglehetősen egyértelműen fejti ki, hogy mit kér szolgálataiért cserébe.
A "legvalósághűbb" karakter Gregor Strasser (persze eltekintve attól, hogy őt is - mint Himmlert - nő játssza): az NSDAP korai éveinek egyik fontos embere ő, akit baloldali elhajlása miatt Hitler már hamar megfosztott minden tisztségétől (aztán a Hosszú Kések Éjszakája után ki is végeztette), s aki hátralévő életét Hitler hatalomra törésének megakadályozására fordította. Szoták Andreán valóban látszik a fulladni készülők kétségbeesett kapálózása, már mozgásán is, ahogy körbe-körbe járkál a zsámbéki amfiteátrum emelkedőjén, de hol lejutni, hol meg feljutni nem tud, s csak a távolból kiálthat vélt cinkosaiért - később pedig beletörődik sorsába, és magzat-pózban próbál a szín hátulján aludni. Hitlernek pedig csak egy része szerepel a darabban: a reálpolitikus, a helyezkedő, józanul opportunista, kompromisszumkész és törekvő ember - a fanatikus, a komplexusok hadát magán viselő, a beteges antiszemita nem jelenik itt meg, sőt a zsidó szót is kétszer mondja ki talán, egyszer viccként, egyszer Himmler unszolására. Félelmetes ez a lecsupaszított figura: hiszen látszólag nincs benne semmi különös így, csak azt teszi, amit más is tenne (csak a módszerei mások): miután a Hosszú Kések Éjszakáján levágta a kétfejű sas túlságosan baloldali és túlságosan jobboldali szárny-részeit is, kimondja: a politikus, mint ő, mindig középen kell, hogy álljon. E szavakkal van vége az előadásnak - überelni nem is lehetne.
Az előadás kezdetben tele van jó ötletekkel, a szerepértelmezésen túl is érdekes rendezői gondolatokkal. Hitler (Tóth József) első szónoklatait valóban a népnek - a nézőknek, a nézők közt - mondja el, szuggesztivitása ijesztően életszerű - főleg, mikor a beszéd után minden egyes nézővel kezet fog, megköszöni a jelenlétet és transzparenseket osztogat. Ezzel szemben ellenlábasa, Strasser mindenkinek ad egyet köptető-cukorkájából (értjük a célzást); Krupp (hogy ki játssza, nem tudni, mert a színlapon szereplő Derzsi János csak nézőként van jelen) esti mesét olvas Hitlernek, aki a Harry Pottert kéri, "de nem a Félvér Herceget, mert az zsidó"; a két régi jó barát, Röhm (Jámbor József) és Hitler gitáron zenélgetnek, legtöbbször az Európa Kiadó Szabadíts meg-jét ("Nem te írtad fiatalkorodban?" - kérdezi Röhm); a sokszor feltűnő meleg szál pedig tágas asszociációs teret nyit meg (kezdve Misima Jukio homoszexualitásával, egészen a náci testkultusz sugallta, megbújva jelenlévő másságáig), és így tovább. Azonban idővel mindez eltűnik, s csak nagy ritkán bukkan fel újra valami szellemes vagy egyáltalán figyelemreméltó ötlet - a szövegmondás pedig meglehetősen eszköztelen, mozgás alig van, s még az intonáció sincs mindig rendben. Az egyébként is nehéz szöveget alig lehet így követni, főleg ilyen hosszan - még egy hét ötletelésre, kreatív próbára, egy hét gyakorló próbára és egy jó dramaturgra lett volna szükség, hogy a rendező ötletei kiforrjanak és egységet alkossanak, hogy az extravagáns karaktereken keresztül kiderüljön az is, mit is gondol voltaképpen ez a társulat a szövegről, amit előad éppen.
A Barátom, Hitlernél jobb a felolvasószínház: a minimális szcenírozás rendben van, a darab pedig köröket ver a másikra; mint négy haiku, melyben mindig ott az évszakra utaló szó (amely persze további utalásokat rejt magában), úgy oszlik négy felvonásra - Tavasz, Nyár, Ősz, Tél - a dráma, s feszes dramaturgiával mutatja be a pusztuló, ártatlan család és az érdemtelen túlélő archetípusát, a japán szövegekre jellemzően szép mondatokkal és szóképekkel. A felolvasás egy stilizált szeppukuval (rituális öngyilkossággal - helytelenül használva harakiri) kezdődik: Jámbor egy vörös festékbe mártott ecsettel mutatja a kard meghatározott útját a hasán balról jobbra, majd lentről fel. Két és fél órával később hasonlóan ér véget a Barátom, Hitler is: a földre vetítve nézünk végig egy sokkolóan valósághű (vagy tíz négyzetméteresre nagyított) szeppukut - Misima Jukiót látjuk, saját maga rendezte filmjének főszereplőjeként, néhány évvel saját, valódi szeppukuja előtt...
Nem csak fizikailag, de gondolatvilágában is keretbe foglalják e képek a két előadást: hiszen nem szólnak másról, mint a halál, a pusztulás, a pusztítás ezer módozatáról. Ott van bennük a büszkeségből a császár seregében magát feláldozó katona; az apa, aki szintén büszkeségből nem hivatja vissza fiát a biztos halálból; a háború rakétái által pusztuló családtagok, s a paradoxon, hogy csak az marad életben, aki a legtöbb halálért felelős. Utána meg ott van a pusztítás sorozatgyártásának több kiötlője, ott van a puszta oppurtunizmusból barátját, Röhmöt feláldozó Hitler, az ellenségek megöletése, na meg persze a magas rangú nácik öngyilkosságai kivégzéseik előtt... Akármit is láttunk ebben a két és fél órában, akárminek is tűnt mindez, mégsem volt más, mint a halál: százféle kimonóba bújtatva.
