A nagyzenekari változatok sokszor a giccs tartományába csúsznak, ilyenkor magunk elé idézzük Morricone és Verdi képzeletbeli találkozását egy rádió stúdiójában.
Nem úgy Peter Gabrielnél, aki a kortárs, progresszív kozmoszba ültette emblematikus dalait, többek között a The Rhythm Of The Heatet, a San Jacintót, és a Mercy Streetet. Nem változott a dalok eredeti struktúrája, a 2011-es hangszerelés leköveti az eredetit, mégis új kontextus jött létre.
Van, aki azt mondja, hogy Peter Gabriel 2010-es Scratch My Back című feldolgozás-lemeze után nem nagy ötlet a saját számainak átírása, de szerintünk így teljes a kör, logikus lépés volt, az eredeti dalokban benne volt ez a lehetőség. Arról nem beszélve, hogy az innováció remekül sikerült. Peter Gabriel nem alkalmazott gitárt és teátrális üstdobokat és olyan megoldásokat, melyektől egy cirkuszi produkció jutna az eszünkbe. A 46 tagú New Blood Orchestrának köszönhetően a lemez atmoszférája egy populáris regiszter felé is nyitott kortárs operát juttat eszünkbe, de itt-ott a produkció emlékeztet Roger Waters Final Cutjának egy-egy pillanatára is.
Az Intruder hangszerelése túlmutat a popon, de szinte minden dalban vannak olyan felvillanások, amelyek után azt mondhatjuk, hogy megérte összeterelni ezt a nagy stábot.
Peter Gabriel egyik pillanatról a másikra vált franciás sármőrből az öreg Sean Connery alteregójává és bármikor képes meglepni bennünket. A New Blood nem lett ?stinges?. Az idős keresztes vitézre emlékeztető művész megőrizte méltóságát, nem vált modorossá a produkciója. És az külön jó, hogy nincs látványkonyha, nem dolgozta fel a Sledgehammert, a Big Time-ot, és nincs itt a funkos Steam, a koncerteken elmarad a színpadon biciklizés és a gumilabdában gurulás. Ahogy mondani szokták: csak a zene van.
