A Coldplay-jel kapcsolatban mindig felmerül, hogy vajon melyik lemezükkel ugrottak bele a kommersz pocsolyájába. Sokan az X&Y-ra szavaznak, míg a legtöbben az A Rush of Blood to the Head című 2002-es keltezésű albumukat teszik meg etalonnak. Nos, a Coldplay mindig is egy nettó popzenekar volt, se több, se kevesebb. Nem voltak radikális gesztusaik, nem mondtak a világról olyat, amit mások már jobban ne mondtak volna el, ugyanakkor soha senki nem vonta kétségbe azt, hogy nagyon jó zenészek, hogy kiváló hangszerelők, hogy Chris Martin karizmatikus figura (még ha a humanizmus sosem állt igazán jól a rocksztároknak), és hogy minden lemezük a minőségi rádióbarát pop csúcsteljesítményei közé tartozik.
 |
Ennek tárgyi bizonyítéka a hét Grammy-díj is, amit jórészt a minőségi és egyben közönségkedvenc produkciók kapnak. Bizonyára senki nem csodálkozik azon, ha gyorsan leszögezzük: a Mylo Xyloto a nívós szórakoztatás kategóriájában ismét kifogástalanul teljesített. Vannak, akik szerint visszatértek az intimebb világukba, azaz az első két lemez minimalista, mézzel csorgatott, slágeres édes-bús lírájához, de ez nem igaz. Soha ilyen vastagon rétegzett, ilyen összetett nem volt a Coldplay, és ezúttal is a stadion-popos énjüket tárták nyilvánosság elé.
Oké, az Us Against The World, az Up In Flames és az Up With The Birds lehetne akár a Parachutes-on is, de ezek a lemez legkevésbé sikerült számai. Egyébként az egész album inkább egy U2-hommage, mégis éppen az a titka, hogy a U2-s remiszcenciák és a banálisan popos hatások ellenére is szuverén alkotásról van szó. Úgy látszik, 2011 a U2 nagy éve, úgy, hogy Bonóék nem is készítettek lemezt, viszont annyian hivatkoznak mostanában a U2-ra, hogy lassan felül kell bírálnunk a zenekar 15 éve tartó alkotói válságáról vallott tantételeket, mert meglepő, de a kortárs popban alapvetően a U2 legutóbbi három sorlemezének (All That You Can't Leave Behind, How To Dismantle An Atomic Bomb, No Line On The Horizon) hangzása köszön vissza. Még a Mylo Xyloto borítójának színdinamikája is olyan, mintha a U2 Pop lemezéhez rendelt maxi lenne.
Valójában a Coldplay új lemeze minden korszakukra reflektál, de alapvetően a Viva La Vida ?world music?-os napérlelte hangzása és az X&Y hűvösebb stadion-rockjának a szexi keveréke, az effektek gazdag földtani rétegeivel. Ha valamiért csalódás a Mylo Xyloto, akkor azért, mert ez az első olyan Coldplay album, amely nem mutatott elmozdulást a korábbi hangzásokhoz képest, csak az első négy lemez hangképeit variálja. Ebből adódóan viszont ez a legváltozatosabb lemezük is egyben, és talán erről az albumról másolják majd ki a legtöbb kislemezt. Ugyanis az album önmagában is egy best of. A Hurts Like Heaven, a Paradise, Charlie Brown, az Every Teardrop Is A Waterfall, a Major Minus, és a Rihannával (!) rögzített Princess Of China mind-mind fegyelmezett, elegáns slágerek.
A Mylo Xyloto állítólag konceptlemez, Myloval és Xylotóval, akik hideg és okos szeméremmel küzdenek a világbékéért, és olyan csodafegyverük van, mint a szerelem, amit ugyebár nem lehet legyőzni ? még a Coldplay érzelmes blöffjeivel sem.
