- Hogy jut eszébe egy dramaturgnak rendezni?
- Tizenkét éve vagyok a pályán, és kíváncsi lettem, meg tudom-e állni a helyem egy másik szerepben is: néhány színész barátom is buzdított erre már egy ideje. Észrevették, hogy szeretek aktívan részt venni a próbafolyamatban, és ez nem minden dramaturgra jellemző: van, aki inkább a szöveggel szeret dolgozni, én mindkettőben örömömet lelem. Gondoltam, ha nem próbálom meg soha, nem fogom megtudni, képes vagyok-e rá. Hogy fogok-e még rendezni, az a jövő zenéje, és biztosan befolyásolja ennek a munkának az eredménye. Az keltette fel az érdeklődésemet egyébként, hogy mint rendező, mit tudnék kihozni a színészekből, akikkel dolgozom, például Tóth Ildikóból, akinek régóta csodálom a munkáját, és nagy megtiszteltetés, hogy bizalmat szavazott első rendezői próbálkozásomnak. Eddig, ha találtam egy érdekes témát, oda szoktam adni azoknak a kollégáimnak, akikkel szeretek együtt dolgozni: Koltai M. Gábornak, vagy Menszátor Héresz Attilának. Most úgy gondoltam, ezt a tipikusan női történetet megpróbálom én elmesélni.
- Ritkán hallom, hogy rendező egy színészre keres anyagot.
- Lehet, hogy ez is a női habitus, a férfiak máshogy állnak egy munkához - ami nyilván nem minősítést jelent, csak különbséget. Csodálom azt a rendezői agyat, amelyik különleges képeket, sőt világokat tud teremteni, én nem vagyok vizionáló típus, de arra nagyon kíváncsi vagyok, mi történik két ember között a színpadon egy tekintetben, két mondat között. Érdekelnek azok a gesztusok, az út, melynek során két ember között egyszer csak megszületik egy viszony, egy kapcsolat.
- Miért ezzel a történettel kezdtél foglalkozni?
- A problematika múlt századi, de a kor, a közeg csak háttér, kollázs ehhez, amelyből kiemelkedik ennek a nőnek a mára már szinte mitikus története. A biedermeier korszellemmel ma már nincs mit kezdeni - nem véletlen, hogy például az apa-szállal is sokat szenvedtem, mert az már teljesen értelmezhetetlen, muszáj volt átírnom. A személyiségdrámát azonban aktuálisnak éreztem. Az emberen belül dúló harc, a bensőnket szétfeszítő ambivalencia problematikája nem avult el. De gondolom, már kevesen olvassák ezt a könyvet: nem lehet ráfogni, hogy ez a tizenkilencedik századi francia romantika élvonala.
- Mégis ebből akartál dolgozni.
- A regénynek tényleg vannak olyan részletei, amelyek a mai fülnek elviselhetetlenek, de az a komplexitás fogott meg, ahogy egy nő az életútját járva megrajzolja a személyisége határait, miközben állandó útitársa a halál. Miért van bennünk sokkal nagyobb hajlandóság a boldogtalanságra, mint a boldogságra? Mi ez a nyughatatlan kettősség bennünk, hogy vágyunk valamire, aztán, amikor megkapjuk, már nem kell, sőt menekülnénk belőle? Dumas, anélkül, hogy tudta volna, valami mitikusat is beleírt ebbe a lány-fiú-apa háromszögbe. Megpróbáltam ezt a vonalat felerősíteni Dumas kortársa, egy valóban kiváló író, Musset néhány gondolatával; és az is sokat segít egy bonyolultabb megközelítés megteremtésében, hogy a férfi főszerepet Kovács Krisztián játssza, aki a regénybeli fiúnál sokkal gazdagabb és izgalmasabb színészi személyiség. Másfelől a legfontosabb színházi élményeim között tartom számon a 2005-ös salzburgi Traviatát, amelyről kiadtak egy dvd-t is: Verdi zsenije leporolja a regényt, s erős zenei dramaturgiával mondja el az alaptörténetet. Megnézzük, lehet-e prózával ugyanezt.
- Rendezőként hogyan lehet ehhez hozzáfogni?
- Nem erőltetem direkt a korabeli közeget, de nem is aktualizálom - igyekszem a történet nyomán őszinte érzéseket és valós színházi helyzeteket felépíteni. Nem szakadtam el az ismert cselekménytől, de igyekszem a téma időtlenségét, emberi tartalmát, a szenvedély természetrajzát megtalálni.
