Szerelmes Moliere

   Nekem már a Szerelmes Shakespeare is bejött annak idején - nevezhetjük ezt elfogultságnak is. Hiszen miről is van szó? Egy kaptafáról, igen: amely a 17. századi francia drámaíró teátrális fordulatokban bővelkedő életéből, valamint legismertebb színdarabjainak legismertebb fordulataiból és szereplőiből készült. De Laurent Tirard és Grégoire Vigneron, a forgatókönyvíró-rendező páros igyekezett: nem a Madeleine Béjart-féle kapcsolatot, nem is a királyi vonulatot helyezte előtérbe, hanem a felemelkedés történetét, nagyjából 1645-től 1658-ig.

   És mivel nem dokumentarista műről van szó, igazán nem számít, hogy valóban megesett-e Moli?re-rel az a kaland, amelynek fordulatai, dialógusai és szereplői többek között a Tartuffe-ből, az Úrhatnám polgárból és A mizantrópból ismerősek. A szerzők ugyanis kitaláltak egy szüzsét, és hozzá egy igazi, komoly dilemmát is (ami akár vétethetett a valóságból): a becsvágyó francia színműíró Corneille és Racine, a nagy klasszicisták nyomdokain és a tragédia terepén szeretne bevonulni a parnasszusra, és lenni az a francia, aki után azt mondják a franciákra, hogy Moli?re nyelvén beszélnek...

   De tőle mindig mindenki nevettetést, vidámságot várt - holott az élet aztán igazán nem csupa méznyalás, még neki sem. Mert mit tegyen, ha alkalmi truppját anyagi csőd, őt magát pedig börtön fenyegeti? Persze hogy elvállalja egy bizonyos Jourdain úr ajánlatát - hogy tanítsa be neki az általa írott fércmű-féleséget, amellyel meghódíthatná egy csípős nyelvű és éles eszű márkinő (egy bizonyos Célim?ne) szívét... A színész-Moli?re mi mást tehet: papnak öltözik, Tartuffe-nek szólíttatja magát, és beköltözik a gazdag kereskedő házába. És - némi bonyodalom után - beleszeret Jourdain feleségébe, Elmire-be, aki viszonozza a szerelmét. És - újabb bonyodalmak után - megmenti Jourdain lányát egy kényszerházasságtól, és összehozza őt a szerelmével, Val?re-ral...

   A csupa ismerős motívumból készült patchwork kicsit mégis más - és így fordul visszájára, azaz így kerül helyére az időrend, hiszen jóval eme ál-papos kaland, szép szerelem és fájdalmas szakítás után születik majd meg a Tartuffe és az Úrhatnám polgár. Mintegy illusztrálván, hogy a legnagyobb írók sem dolgoznak másból, mint a rögvalóságból.

   A film nagyszabású és elegáns: csodás kastélyokban és kertekben forgolódunk, fényes kosztümökre csettintünk elismerően - megadják a módját a romantikus vígjátéknak. A színészi játék tekintetében nemkülönben; a Moli?re-t játszó Romain Duris óriási lendülettel veti rá magát a szerepre, de időbe telik, míg megbarátkozunk a figurájával, fekete loboncával, direktnek tűnő gesztusaival. Igazi találat Laura Morante Elmire szerepére: itt finom és fifikás játékkal, lassú és mély szerepformálással találkozunk. Ludivine Sagnier Célim?ne-jével én például szívesen megnéznék egy egész Mizantrópot: a fanyar alakítás a figura alapos ismeretéről beszél.

   A fentebb említett kaptafa szerves része még a keret - jó megoldás a szerteágazó szálak összegereblyézésére. A film elején Moli?re társulata éppen visszaérkezik Párizsba, hogy beköltözzön kiérdemelt színházába - s a szerző végre tragédiával szeretne előrukkolni a sok vígjáték után. Ekkor jön a haldokló Elmire üzenete - még egyszer látni szeretné az írót -, és ekkor csévél vissza az emlékezet és a film tizenhárom évvel korábbra, a szinte ismeretlen fiatal színházi ember nehéz helyzetére. És a végén ismét a haldokló ágya mellett ülő Moli?re hallgatja az utolsó intést: írjon vígjátékot. Így tesz. (Csak azt a Don Juant, azt hová tegyem?)

   Egyszerűen logikus, hogy a Shakespeare-film óriási sikere után most Moli?re-re került a sor. Szerintem ugyanilyen logikus a következő lépés és szerző; innen üzenem az oroszoknak (helló, Nyikita Mihalkov!), hogy Csehov következik...