A nyolcvanhét esztendős Franco Zeffirelli a reneszánsz bölcsőjéből, Firenzéből indult képzőművész, építész végzettséggel. A kellékestől a díszletfestőn át a rendezőasszisztensig minden munkát elvállalt, mielőtt Luchino Visconti pártfogoltja és munkatársa lett. Kezdetben a Troilus és Cressida, A vágy villamosa római előadásaihoz tervezett díszleteket. Asszisztensként dolgozott olyan Visconti-filmeknél, mint a Vihar előtt, a Szépek szépe és az Érzelem. Az ötvenes évek elejétől operarendezőként is hallatott magáról. Elsőként Rossini Hamupipőkéjét állította színre Rómában 1953-ban, majd 1958-ban a Traviatát Callasszal a címszerepben.
1960-ban színháztörténelmet írt a Rómeó és Júlia rendezésével a Shakespeare-színjátszás fellegvárában, a londoni Old Vicben. Nyolc évvel később minden idők legnagyobb nézettségű olasz filmjeként üdvözölték a filmváltozatot Amerikában. Közben meghódította a világ legrangosabb operaházait, a Scalától a Metropolitanig, a Covent Gardentől a Bécsi Staatsoperig. Világhírű művészekkel dolgozott, olyanokkal, mint Maria Callas, Plácido Domingo, Luciano Pavarotti, Herbert von Karajan, Leonard Bernstein vagy Carlos Kleiber. Legemlékezetesebb operarendezései között szerepel az Aida, a Bohémélet, a Carmen, a Tosca, a Turandot, a Traviata, a Pillangókisasszony. Zeffirelli nevéhez fűződik a Veronai Aréna történetének leggrandiózusabb Aidája.
Külön fejezet illeti meg Franco Zeffirelli és a Veronai Aréna kapcsolatát: az Aida, a Pillangókisasszony, a Carmen, a Trubadúr felújításai mellett elsőként vitte színre az Arénában a Turandotot. Veronában idén egy egész évadot szenteltek a Maestro saját díszletterveivel fémjelzett előadásoknak.
- Milyen érzésekkel fogadta a Veronai Aréna életműve előtt tisztelgését ?
- Örömmel. Mi tagadás, büszke vagyok arra, hogy egy kulturális szempontból olyan sötét korban, mint amilyen a miénk, figyelmet és elismerést szenteltek a legkedvesebb operarendezéseimnek.
- A kor, amelyben eszmélt a reneszánsz fellegvárában, Firenzében, milyen művészi indíttatást adott önnek?
- Anyám operaénekes volt. Nagyon korán árva lettem, nevelőszülőkhöz kerültem. Ma is abban a hitben élek, hogy nincs szebb, gazdagabb örökség, mint a szűkebb hazámban, Firenzében. Idestova harmincnégy éve élek Rómában, de ma is azt vallom, hogy semmi nem ér fel a toszkán táj szépségével. Isten teremtő fantáziájának csúcsán alkotta meg a világnak ezt a kulturális örökségét.
- Veronát, az Aréna operaörökségét hová sorolja?
- Grandiózus, megfélemlítő díszletvilág, a legépebben megmaradt római amfiteátrum, ahol minden élmény, minden hang megsokszorozódik. Nincs még egy hely a világon, ahol annyi zeneértő, érzelemre éhes ember gyűlne össze nyaranta. Misztérium és valóság különös találkozási pontja számomra a Veronai Aréna. Valamikor még 1945-ben jártam itt először. Később Viscontival tértem vissza az ötvenes évek elején. Emlékszem, egy Aida-előadást láttunk Maria Callasszal, amit a kiváló német rendező, Georg Wilhelm Pabst vitt színre. Különösen a színpadkép ragadta meg a képzeletemet, ami egy hatalmas, a Nílus folyót szimbolizáló medence volt.
- Viszonylag későn, 2002-ben vállalkozott arra, hogy megrendezze az operát a Veronai Arénában. Mitől hatott olyan újszerűnek az ön értelmezése?
- Abból indultam ki, hogy a hely szelleme alkalmas a fáraók korabeli Egyiptom fantomszerű megidézésére. Megjegyzem, nem akármilyen kihívás egy olyan teret belakni, amit a világ legigényesebb közönsége tart szemmel. A kulcsszó számomra a meglepetés volt. Ennek megfelelően terveztem meg egy aranyozott vasból készült gépezetet, amelyen a fényváltások jelezték a színváltásokat.
- Egyaránt dicsőítik és kritizálják azért, hogy nem ismer megalkuvást az esztétikai igényesség terén.
- Nem vagyok korszerű, soha nem voltam az, sőt nem is törekedtem rá. Amit hozok, amit tudok, az mind Istentől van. Isten ajándékának tartom mindazt, amit sikerült létrehoznom. Miért is akarnék mindenáron megfelelni a korszellemnek, amikor az igénytelenséget, a felszínességet teszi meg követendő ideálnak? Nekem még voltak mestereim, olyan komoly kvalitású művészek, akik soha nem érték be a középszerűséggel.
- Feltételezhető, hogy az első helyen Luchino Visconti szerepel...
- Igen, Viscontinak köszönhetem, hogy felismerte a tehetségemet, maga mellé vett az asszisztensének, hagyta, hogy rátaláljak a saját utamra. Mindig azt mondta nekem, hogy egy művész ember felelősséggel tartozik az iránt, amit alkot. Bosszantotta, ha a tanítványai szolgai módon akarták követni őt. Légy bátor, légy eredeti, találj rá a saját, senki által nem járt, nem ismert utadra. Lényegében ezt tanultam tőle.
- Amennyire tudni lehet, hasonlóan szoros kötelék fűzte Maria Callashoz.
- Callas a barátom volt, a szó legmélyebb értelmében. Nem titok, amit most elárulok: mindenkit elmart maga mellől, akiben riválist sejtett. Nehezen tűrte, ha valaki szebb, jobb, sikeresebb nála. Különösen a nőkkel szemben volt gyanakvó. Engem azért szeretett és fogadott el, mert őszinte tisztelettel hódoltam a nagysága előtt. Azzal szemben, aki nem adta meg neki a kellő tiszteletet, durva, kíméletlen volt. Szerencsére szóba sem jöhetett köztünk szerelem, vagy bármiféle férfi-nő vonzalom. Azon kevesek közé tartoztam, akiket elfogadott a bizalmasának. A római Traviatával indult a mi barátságunk. Ezt követte a Norma Párizsban, majd a Scalában, a Tosca Londonban és végezetül a Lammermoori Lucia. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettem őt, akinél nagyobb hangi kvalitású operaénekesnő azóta sem született. Callasnak vannak követői, epigonjai, de annak, amit ő tudott, még a közelébe sem jöhet senki.
- Rendezőként mennyire tartja fontosnak a pszichológiai megközelítést?
- Nagyon tűnékeny és sérülékeny anyagból szövődtünk mi, emberek. Az élet minden területén fontos az empátia, a lelki ráhangolódás. Gyakran azon kaptam magam, hogy legalább annyira igényt tartanak a munkatársaim az érzékenységemre, mint a szakmai tudásomra. Én igazán nem panaszkodhatom. Szerencsés életem volt. Mindenkivel és mindazzal találkoztam, amire a sorsom elhívott. Mindezt megírtam már, legutóbb egy tekintélyes, nyolcszáz oldalas kötetben, ami az angol Thames and Hudson kiadónál látott napvilágot idén februárban.
