Szerencsés koincidenciák - AZ ISMERETLEN KUTATÁSA

Egyre kevésbé értem különben, mitől függ, hogy a Műhely Alapítvány által életre hívott, Gál Eszter vezette Ismeretlen kutatása alkotóműhely éppen hogyan alakul. Tisztára orosz rulett az egész (bár ez a kockázatvállalás azért benne is van a koncepcióban), olykor elképesztő blöfföket lehet látni, máskor egy-egy bemutatkozás nagyon jól sikerül. Idén összességében egészen jó a helyzet.

"Keresem, birtokba veszem és átengedem a testem." - az Ismeretlen kutatása első színre lépőjének, Biczók Annának az utolsó állítására érdemes igazán figyelni. Hiszen végeredményben valóban nem tesz mást, mint hogy megpróbál elérni egyfajta tabula rasa-állapotot, megpróbálja kiüresíteni magát, megpróbálja elhagyni a fölös racionális kontrollt. Ez nem könnyű dolog, és emellett nem is különösebben látványos. Kezdetben blöffnek is tűnik a Szili Kata (pszichológus, mozgás-, táncterapeuta) - Biczók Anna páros Itt most érzékelek című akciója, mely eleinte olyan, mintha csak egy közönség előtt zajló próba menne: nem több egyszerű kísérletezésnél. De ha az ember ennek ellenére úgy dönt: mégis figyeli tovább a táncost, anélkül, hogy negatív prekoncepciói lennének, lassan valami mégis megindul.

 

Az ugrik be, hogy az újszülöttek ismerkednek így a testükkel, ezzel a naivitással és ártatlansággal. Visszalépni ahhoz a reflektálatlan állapothoz, amiben egy gyerek van, valószínűleg táncosként egyáltalán nem könnyű, nyilván le kell hámozni számtalan beidegződést, tudást, rutint, gyakorlatot. Egyensúlykeresés és elbillenés, kitartott, lassú pillanatok, földre tapadó pózok: egy befelé figyelő lény keresgélései, aki tudomást sem vesz a közönségről. Meghitt és személyes ez a pár perc, de annak a korlátaira is figyelmeztet, hogy nem elég, ha csak az előadó érzékel valamit, ami számára fontos. De aztán a szöveg, ami a szóló vége felé elhangzik a test kiüresítéséről, a várakozásról és az önátadásról, utólag megmagyarázza a mozdulatokat, és talán abban is segít, hogy a nézők valamely saját tapasztalati élményükhöz hozzá tudják kapcsolni a látottakat (hiszen valamilyen módosult tudatállapotban mindenki volt már: vannak endorfinfüggők, adrenalinfüggők, társfüggők, vallási fanatikusok, szenvedélybetegek, vagyis valamilyen testi tapasztalatra biztos rímelnek ezek a szavak.)

 

A színpadon felmutatott állapot különben szerintem leginkább egy tipikus, alkotói, módosult tudatállapotra hasonlít, arra az intuitív, érzékeny helyzetre, amikor egy táncos vagy koreográfus engedi, hogy átjárják a különböző - akár a kollektív tudattalanból, akár a saját emlékeiből, akár a környezetéből érkező - impulzusok, és ő átengedi a testét, hogy mindez megmutatkozhasson. Ez egy érdekes téma, bár engem kifejezetten aggaszt, hogy mintha itthon ez a kvázi-médiumi állapot lenne az egyetlen "hiteles" koreográfusi módszer, pedig ez vicc. Nagyon kevés olyan művész van, akinél valóban működik, és rengetegen visszaélnek vele. Mindenestre megkerülni nem lehet, és Biczók Annának komoly érdeme, hogy megkísérelt tematizálni egy ennyire nehezen megfogható jelenséget.

 

A másik páros, Rózsavölgyi Zsuzsa (táncos, koreográfus) és Terebessy Tóbiás (látványtervező, fény- és hangtervező) közös munkájuk, a Kékör során az ellenkező irányból közelítenek. Ők nem érzékelnek, inkább gondolkodnak.

A "mező", amiben vagyunk - és ami egyrészt az előadásban elhangzó mező, és egyben maga az értelmezési mező is - egy kör alakú színpadtér, mely az előadás folyamán egyre szűkül, miközben a táncos lelkileg is szisztematikusan halad egy extrovertált-introvertált skálán egyre befelé.

 

A fényterv pontosan ki van találva, kezdetben egy, a színpadtér határait kijelölő, harsány, cirkuszi hangulatú neonsor a domináns, később szavak, mondatok villognak, egy halom betűtörmelékből olvashatunk álmokról, fantáziákról, eleinte csak a padlón, később magán az előadón is. Ezután a táncoló alakot mintha stroboszkóp világítaná meg, ettől a mozgása széttöredezik, és úgy hat, mintha akadozó, régi némafilmet néznénk, majd elmegy a kép, és jön a fehér zaj, már csak szemcsés mozaikok zizegnek. Aztán a belső, kör alakú magban már maga a táncos fest a fénnyel, ahogy a lába nyomát őrzi a felület, végül pedig úgy érzékeljük, mintha a fény egészen sejtszintig lehatolna.

 

A zene ezzel párhuzamosan szintén alaposan ki van találva, a kezdetben felcsendülő klasszikus zenét népszerű slágerek töredékei váltják fel, majd a fehér zaj monoton zizegése, végül pedig begördül egy nagyon izgalmas szerkentyű is a térbe, egy DJ-pultra emlékeztető, biciklikerekekből összeállított szokatlan ütőhangszer (tervező: Rimóczy István). Mi is történik itt pontosan? Hát nyilván az, hogy a hagyományos, majd a populáris zenei struktúrák széttöredeznek, átveszi a helyüket egy véletlenszerűen szerveződő zenei hanghatás, majd az újrahasznosított tárgyakból készült hangszer segítségével egy zenei újrastrukturálódás zajlik le. 

 

Rózsavölgyi Zsuzsa egészen más típusú előadó, mint Biczók Anna, az ő megnyilvánulásai sokkal ironikusabbak, minden mozdulata önreflexív, percek alatt egy halom mozgásidézetet, stílustöredéket söpör ki magából. Nagyon sokáig szinte személytelen, és mint egy hibátlan, virtuális figura, csupa kontextusából kiragadott, idézetszerű mozdulatot variál. Otthon van minden terepen, de semmihez nincs igazán köze, csak ontja magából a tökéletes, és meglehetősen ironikus mozgás-kliséket, alárendelve magát a különböző, domináns hang- és  fényhatásoknak. Szemtelen bájjal megmutatja, milyen egy profi táncos robotpilótára állítva. Aztán történik egy furcsa váltás (párhuzamosan azzal, hogy a szereplő a belső körbe kerül), a robot kikapcsol, és egy hús-vér lény veszi át a helyét, aki farkasként vonyítani kezd. Mert mi van a kör legbelsejében? Mi lenne más, mint  a szomorúság. Rózsavölgyi Zsuzsa énekelni kezd, gyönyörűen, és belefog egyrészt a saját szerelmi történetébe (amely persze banális és fájdalmas egyben, mint a legtöbb szerelmi történet), másrészt ennek a mágikus, gyógyító újramesélésébe is, így ennek a rétegnek szintén megvan a maga újrastrukturálódási rendszere.

 

Összességében nagyon sok munka és gondolkodás van a Kékör című bemutatóban, pontosan látszik benne két nagyon különböző területről érkező, erős karakterű alkotó egymás iránti figyelme, és a különböző csatornák kreatív összehangolása.