- Úgy tűnik nekem, hogy te hiszel az abszolút színpadi őszinteségben, én meg úgy gondolom, hogy alkotás közben az ember már egyben reflektál és távolít is.
- Hiszek a színpadi őszinteségben, de az is igaz, amit mondasz. Kezdetekkor mindig van bennem egy abszolút őszinte gócpont, ami elindítja az alkotást, de ez inkább csak a "gyújtós", ami aztán segít az adott témáról mozgásban, képben, zenében gondolkodni. Tehát ez az érzelmi gócpont indítja el a folyamatot, ami aztán elindul a saját útján: ez persze nem jelent szerkesztetlenséget, mindig követek egy ívet a belső intuícióm alapján, a színpadra pedig még akkor is szerkesztett munka kerül, ha improvizációról van szó. Például van egy kétszereplős darabom Varga Zsolttal, a Love to give, - amit már szabadtéri performansz-jelleggel többször játszottunk, és most a SzólóDuó megnyitójára hívták meg Fenyves Márkék -, abban például a szokásos (másoknak persze meglepően szokatlan) bemelegítő sorom volt a kiinduló pont. Ez egy olyan darab, amiben nem eljátszani szeretném ezt a felkészülést, hanem szeretnék egy valós koncentrációt, valós magamra hangolódást megélni minden alkalommal, pedig közben, a helyzetből adódóan nyilván azért kifelé is dolgozom. De van még egy történetem a színpadi tudatosság, jelenlét és önreflexió érdekes viszonyáról: volt egy korai darabom, a Ketrec, a Bálványos Társulattal, melyben az öregedés és a halál témáját jártam körül. Két előadásunk volt, az első előadásba szinte belehaltam, mindent kiadtam magamból, ott, a színpadon egy csomó minden emocionálisan megtörtént bennem, a másodikat viszont üresnek, formálisnak éreztem az elsőhöz képest. A visszajelzésekből ennek ellenére az jött vissza, hogy a második volt a gyönyörű. Nekem eleinte traumát okozott ez a meg nem értés, aztán rájöttem, hogy nem biztos, hogy az a jó, ha a néző azt látja, hogy az elődó belekerül egy helyzetbe, egy érzelemviharba, egy dolog megélésébe, de ő közben kimarad az egészből. Fontos felismerés volt, hogy megtanuljam azt, hogy nem veszíthetem el a kapcsolatot a közönséggel.
- Te olyan koreográfus vagy, aki betanítja a koreográfiáját a táncosainak, vagy olyan, aki együtt és belőlük dolgozik? Azért inkább az első, nem?
- Hosszabb ideig valóban így volt, az utolsó koreográfia, amit megcsináltam és klasszikus módon betanítottam, az talán a Ladies volt, de például a Drifting első része is az én mozdulataimból áll, csak Garai Juli szólójánál változik át, az már Juli mozdulatvilága. Ő különben nagyon intelligens táncosnő, kreatívan kezeli azokat a helyzeteket, amikor egy-egy koreográfus keze alá kell dolgoznia.
- Számomra az egyik legizgalmasabb darabod a Still, amiben Garai Juli és Varga Zsolt szerepel, de Zsolt mindvégig csupán egy magatehetetlen testként van jelen a színpadon. Nem tudjuk, hogy ez a szereplő kómában van-e, sőt, hogy egyáltalán él-e, létezik-e.
- Én is lebegtetni szerettem volna, hogy egy kómában levő férfiről van-e szó, egy halottról, vagy esetleg egy képzelt figuráról, és nem döntöttem el azt sem, hogy ők szerelmesek-e vagy ez egy apa-lány, báty-húg kapcsolat. Többen mondták, hogy a férfiak párkapcsolatbeli passzivitását látják ebben a viszonyban, én erre nem is gondoltam. Engem Juli oldaláról érdekelt ez a viszony, az, hogy bármikor kiléphetne ebből a furcsa kapcsolatból, és mégsem teszi, hogy egy egész álomvilágot épít fel rá. Zsoltnak pedig azzal a komoly feladattal kell megküzdenie, hogy egy olyan, kiszolgáltatott, passzív, magatehetetlen testet kell megformálnia, akinek még a szempillája sem rebben.
- Mintha kifejezetten keresnéd azokat a helyzeteket, amikor egy civil és egy táncos test találkozik a színpadon.
- Ez a folyamat a Lankadó extázis című darabomnál kezdődött, amit január közepén mutatunk be újra a MU Színházban. De "igazi" civilek nincsenek nálam. A zenészeim már régen nem civilek, se Varga Zsolt, aki három éve gyűri a tréningjeimet, - és még abból az időből származik a munkakapcsolatunk, amikor a Bálványos Társulatban zenélt, és én improvizáltam velük -, se Jávorka Ádám, aki már legalább nyolc éve részese a darabjaimnak, Kókai János meg végképp nem, mivel színház felől jön. Bár az például egy érdekes dolog, hogy a Lankadó kapcsán, ami tele van egymáson gördüléssel, Zsoltnak meg kellett küzdenie azzal, hogy nyugodtan rá merje tenni a maga súlyát másokra: az, hogy rajta hemperegnek, az teljesen rendben volt neki, de hogy ő esetleg megnyomja a súlyával másik testét, attól tartott. Nekem a szereplőválogatásnál nem annyira az számít, hogy ki mennyire technikás, hanem inkább az, hogy ki mennyire nyitott, és ki mennyire hajlandó dolgozni, mennyi energiát tesz egy-egy munkába, és hogy előadóként képes-e vinni engem magával. Van egy kezdő kép a Lankadó extázisban, egy nagyon erős kép, - meztelen emberek állnak egy falnál - mely a kezdetektől bennem volt. Amikor felkértem az embereket, megmondtam nekik, hogy fel kell készülniük arra, hogy én a meztelenséggel szeretnék foglalkozni ebben a darabban. Érdekes, hogy a kezdőképnél, így meztelenül először nagyon kiszolgáltatottnak, egymásra utaltnak tűnnek a szereplők, de ahogy telik az idő, talán feltűnik az is, mennyire erősek együtt.
- A meztelen vagy majdnem meztelen testet a szólóidban is régóta használod.
- Ez egy hosszú folyamat. Évekkel ezelőtt, amikor az Egy című koreográfiát csináltam, - szinte meztelenül, kezemen spicc-cipővel és egyetlen flitteres kisnadrágban -, egyszerűen szembesülni akartam a saját fizikumommal, ami lehet, hogy nem egy tipikus táncos fizikum, de az erősségeit meg tudtam mutatni. Tudtam, hogy nagyon könnyű vizuálisan átvarázsolni a testet a ruhadarabokkal vagy fénnyel, de miért rejtsem el azt, ami ott van plasztikusan? Azon túl, hogy a pőre testen jobban látszik az izommunka, ki tud fejezni érzelmeket is. Nekem nagyon fontos láttatni azt, hogy mi történik a testtel egy-egy mozdulat során, és nem a ruha redőit akarom megmutatni, hanem a test íveit, hullámait, töréseit, kisimulását.
- A meztelenség szerintem a színpadon a táncosok számára többnyire nem jelent valódi pőreséget, ez csupán egy eszköz, egy pajzs, a szép test felmutatása, nem több.
- Nem értek ezzel egyet. Én azt akarom megmutatni, hogy bármilyen életkorú és állapotú test szép lehet, bármilyen test át tud változni, el tud varázsolni a színpadon. De nézőként én is gyakran találkozom azzal, hogy a meztelenség a színpadon vagy polgárpukkasztásként bukkan fel, vagy szimpla esztétizálásként.
- Te mit gondolsz a test és az idő viszonyáról? Nekem nagyon érdekes az, hogy vannak irányzatok, amik együtt dolgoznak az idővel, míg mások tagadják. Ha egy butoh előadást nézek, egy idős táncossal, lenyűgöz, hogy a kor mintha ráíródna a testére, egy kortárs balett előadásban pedig gyakran éppen a pillanat múlandósága fog meg, az, hogy tudom, hogy az adott táncost valószínűleg nem nézhetem meg például öt év múlva, csak ott és akkor.
- Limitem nincs magam szempontjából, persze majd mást és máshogyan kell kérnem a testemtől idővel. Ha magamra tekintek, állandóságot érzek, pedig harminchat évesen az én szakmámban nem számítok már annyira fiatalnak. Nem tartok a változásoktól, érdekel, hogy az idő múlásával mi történik majd a testemmel. A színpadon a fizikumomat dolgoztatom, de az érzelmeim, a gondolataim mint egy gerincoszlop, mint egy váz, ott vannak bennem. Másrészt meg folyamatosan nyitok a többiek felé: kiváncsi vagyok az öreg testre, a fiatal testre egyaránt - korban és megéltségben egyaránt - és a testnek a kis göcsörtjei, szabálytalanságai is érdekelnek. Én például nem szeretem azokat a darabokat, melyeken látszik, hogy tükör előtt tanulták meg őket, hogy az rögződött a próbafolyamat alatt, mi néz ki legjobban a tükörben. Ez szerintem természetellenesen hat a színpadon, mert meghatározza, hogy nekem nézőként őt honnan kell néznem. De a táncosaim azért szoktak nevetni azon, hogy bár én szeretem az érzésből, belülről születő gesztusokat, ettől függetlenül még a kisujjuk helyzetét is meghatározom.
- Mit szól a közönség ahhoz a jelenséghez, hogy túl közel jössz hozzájuk? Tipikus példa, hogy a Hód Adriennek csinált szólódban, a Give a hug című darabban Adrienn hirtelen rákiabált az egyik nézőre: "Szeretsz?! Ja, ez túlzás, bocs!" Mit vársz te a nézőktől?
- A Hód-darab kapcsán azt szerettem volna elérni, hogy az, aki eljön megnézni, - akár Adrienn a legjobb barátja, akár egy vadidiegen -, fel tudjon oldódni. Én azt hiszem, valóban szeretek közel lenni a nézőkhöz. Még olyankor is, ha egy olyan klasszikus darabot nézek, ahol még a nézőtér is azt sugallja, hogy maradjak kívül, az érdekel, ha egy táncos nagyon egyszerűen, szinte eszköztelenül megnyitja magát nekem. Ha nem játssza el a szerepét, ha nem botladozik benne (vagyis megvan a technikai felkészültsége), hanem tisztán, koncentráltan jelen van a színpadon, és hajlandó velem, mint nézővel kapcsolatba kerülni. Adriennre visszatérve: én szeretem őt táncosként, és nagyon szerettem volna újra visszahozni a színpadra, de tudtam, hogy nem akarok neki olyan szólót csinálni, amit én koreografálok, hanem belőle kell kiindulnom. Mostanában nyitott vagyok arra, hogy szabad improvizációkból kicsipegessek mozgásfoszlányokat. Azt mondtam Adriennek, hogy szeretném elérni, hogy a néző azt érezze, mintha egy könnyed együttlét lenne ez az egy óra, de arra kértem, az előadásokon már ne improvizáljon. A szövegeit pedig, amiket ő írt, úgy válogattam, úgy szerkesztettem, hogy arra tendáljon: "Itt vagyok, teljes szívvel!"
- Mi a helyzet most a Bakelittel?
- A Bakelit és az L1 két külön intézmény: a Bakelit évek óta önálló színházként működik, az L1 fő profilja pedig elsősorban próbahely, de a HelyzetjelentésM sorozatban kihasználtam bemutató helyszínként is. Ez a sorozat különben akkor keletkezett, amikor kicsit belefáradtam a nagy szereplőgárdákkal végzett, fél éves próbafolyamatokba, és ehelyett átálltam egy hónapos műhelymunkákra, egy alkotói kísérletfolyamatra, így keletkezett például a Still, az Emily & Alice, a Drifting, a Test-Tér-Kép, melyekhez kifejezetten passzolt, hogy ilyen barátságos befogadói környezetben kerültek nézők elé. Nem volt bennem bemutatókényszer ezekkel a darabokkal kapcsolatban, de szerencsére megesik, hogy mégis önálló életre kelnek: az Emily & Alice-t lehet majd látni a Gödörben február 28-án, a Still pedig tavasszal kétszer is utazik majd Csehországba. Annak ellenére, hogy érzékelem, hogy sokaknak gondot jelent kijönni az L1-be, változatlanul hiszek abban, hogy jó lehetőségei vannak ennek a helynek, és ideje, hogy megtanuljunk oda eljutni.
images0_5297be3f5eff42c6833182390a49f7e1
