Nem állítom, hogy várakozásaimban nem néztem volna meg szívesebben egy másféle Halász Judit-Rózsa János filmet - olyat, amilyeneket 20-30 éve láthattunk e párossal -, mint egy rajzfilm-koncertfilm egyveleget, egy mementófilmet mindazért, amit Halász Judit tett magyar gyermekek generációiért. Értem is. Nem állítom, hogy a Szemle filmtermését előzetesen végigböngészve egy fillért is tettem volna arra, hogy ezt fogom szinte végigkönnyezni. Minden feltevésemben és várakozásomban csalódtam.
Koncertfilmet látunk, napjainkban készült 5-6 élő koncertből összevágottat, nagyon kevés, villanásnyi archívval. Halász Jutkát látjuk, halljuk és arcokat a nézőtérről, pár privát snittet a készülődésből, utazásból, keverőszobából, néhány percnyi animációt, rajzfigurákat a leendő gyereknézők kedvéért. Ennyi. De mindez szívet melengető varázslattá áll össze Halász Jutka személyisége nyomán, Rózsa János vezetésével, Ragályi Elemér kamerájával és Lemhényi Réka mesteri vágásaival.
A Csiribirinek filmként a legnagyobb értéke a portréközvetítés. Arcok a közönségből. És nem is annyira a gyermekeké, mint a szülőké, nagyszülőké, akik ugyanúgy elkönnyezték magukat már az első percben, mint én. Mert eszükbe jut a múló idő, hogy valaha még nem gyerekkel ültek ott, hanem mamával, papával, mert múlnak az évek, felnövünk, megöregszünk, de a dal örök, Halászjutka velünk van, és arra tanít minket, hogy legalább egy-egy órára kapaszkodjunk össze a családban, sírjunk, nevessünk és főleg szeressük egymást. Mert a szeretet fogyni látszik.