A költő, filozófus, esztéta, irodalomtudós Horkay Hörcher Ferenc az Ottlik Géza által is kedvelt keretes szerkesztésbe ágyazta korábban 1996 és 2009 között megjelentetett gondolatsorait, melyekhez egy most először publikált tanulmány és fontos eligazításokat tartalmazó terjedelmes utószó is csatlakozik. A nyitó Ottlik Géza a Piarista közben című ?pillanatfelvételek? ahhoz az épülethez kötődnek, mely a budapesti bölcsészkar régebbi, a piarista gimnázium és más intézmények régi-új otthonaként képezi a belváros egy jellegzetes sarokbástyáját. Szó kerül egyrészt arról, miként esett Horkay Hörcher személyes találkozása ebben a házban az íróval, másrészt és döntőbben arról, egyes Ottlik-szövegek ? képi mivoltukban is ? miféle benyomásokat, tartalmakat közvetítenek az Erzsébet híd budai hídfője táján feltáruló, a pesti oldal felől szemlélt látványról. E Pest/Buda könyvnyitánynak felel a könyv zárása, közelebbről két regény-felmutató textussal a Buda jelentőségéről, távolabbról az egész gyűjteményben kitüntetett szerepű vizualitás egyik cikkével (Képek Ottlik-művekben [Az Ottlik-próza vizuális narrációja ? Korda Eszter Ecset és toll című kötete kapcsán]).
??Ottlik Géza számomra nem egyszerűen irodalomtörténeti figura, vagy olyan előd, akihez valamilyen módon kapcsolódni lehet. Ennél sokkal többet jelent számomra. Példa. Támpont. De leginkább vigasz? ? olvassuk az Utószóban. Az írások (sor)rendjén végigkalauzoló eligazítás egyértelműen tárja fel az irodalmon túlra terjeszkedő, ám literarizált befogadási és elemzési szempontok összességét: a szeretetköteléket. Ottlikhoz fordulni ? Horkay Hörcher megközelítésében, ajánlatában ? történetileg felfogott és egyben személyes idejűvé tett etikai, esztétikai és bölcseleti irányultságot, tartást egyszerre feltételez. E szemszög visszahat a vizsgált életmű jellemzőire, illetve kiemeli a példásnak látott írói igényességet, mely végső soron a befejezetlenségben, befejezhetetlenségben talált csupán megoldást tökélyvágyára (a Hajnali háztetők és az Iskola a határon keletkezés- és kiadástörténete is beszédes, de a legnyilvánvalóbb tanúság, hogy Ottlik életében csak a Buda részleteinek megjelentetését engedélyezte, így a regény posztumusz mű lett, az egyértelmű szerzői akarat által le nem zárt formában).
Ugyanakkor a vallomásos-elköteleződő esszé nyelvén Horkay Hörcher egy nagyobb tradícióba is belehelyezkedik ?tanítványként, ha tetszik, (önként vállalkozó) örökösként?. Ez a ?leszármazási rend?, ?Kosztolányi?(Márai)?Ottlik-vonal? a literary gentleman személyes és írói létmódjának szuverenitását adja örökül: a tősgyökeresen magyar, de az európai kultúrához és hagyományhoz szorosan kötődő, művelt, nyelveket beszélő, saját nagy könyvtártól ölelve élő alkotó értelmiségi példáját. E típus hajlíthatatlan igazmondó, ?az ízlése által biztosított érzékenysége révén, amely segít őt eligazodni az emberi dolgokban, s segít meglátni a legmagabiztosabb vadászban és legkiszolgáltatottabb áldozatban is a közös emberit ? az esendő mivoltot, a halálba hanyatló egyedüli példányt?.
A könyvben többek közt A szó és a tett, valamint az Ezüstszárnyú madarak: Ottlik A drótszemüveg című novellájának finom elemzése tesz tanúbizonyságot a fenti eszményről, vonzódásról. Horkay Hörcher a maga felállította (név)sort kötete lapjain Tandori Dezső-hivatkozások révén mintegy ki is egészíti, bár tudvalevő: Tandori ugyan maga is nagyjából ugyanazt a budai városrészt lakja és foglalja művekbe, mint amelyben ? a Tabán, a Logodi utca környékét a Lánchíd utca felé tágítva ? Kosztolányi, Márai és Ottlik is otthonos volt, a fentebb sorolt kritériumok is majdnem mind jellemzik, azonban szokatlannak mondható (?játékmedvés?, ?madaras? stb.) életvezetése, extravagánsnak tudott (?sapkás-sálas? stb.) megjelenése elválasztja a minden körülmények között talpig úr külsejű másik háromtól.
A nagyvonalúan közelített szakmai kérdések mellett tehát az Ottlik kadét történetei etikai, önismereti tétet is jelent szerzője számára: az önmegfogalmazás, önértés nyomatékos eszköze is. Mindkét vállalás ? az irodalomtörténeti-filológiai megállapítások hajlékony szavú kinyilvánítása és a kihirdető, pedagógiai vonásokat sem nélkülöző én-feltérképezés ? sikeres a Kortárs Kiadó esszésorozatának újdonságában. A szövegezés választott (egyébként élvezetes és szakszerű) formájából ered, hogy Horkay Hörcher néha túllő a célon. A ?szócikkes? építkezésű írások közül a Buda halála néhány passzusa közhelyesen sápadt, és érdekes módon azután a lezáró Ottlik Budája: A mitikus város és az emlékezet városa nem tér ki a lehetséges, az Ottlik-közelítésben már tárgyalt Arany János/Buda halála összefüggésekre. Noha a kortársi szakirodalom második hullámának, a szellemi fegyvertársaknak az említése nem a teljesség igényével történik, ebben a sorban (Kelecsényi László, Sümegi István, Hévizi Ottó, Jakus Ildikó, Korda Eszter) ott lenne a helye Fűzfa Balázsnak is.
Jó és jókor jött könyv. 2011. május 9-én emlékeztünk Mr. Ottlik születésének kilencvenkilencedik évfordulójára: beléptünk a centenáriumi esztendőbe.
