Elég kalandos története van a darabnak: az első állomás még 2009 előttre tehető, amikor próza formában már létezett a szöveg. Hogyan lett a prózából rádiójáték?
A prózaforma úgy született, hogy felkértek a Transindex.ro portáltól, írjak valamit, és arra gondoltam, elkezdek egy sorozatot, de nem tudtam még, mi lesz belőle. Aztán amikor megpályáztam a rádiójáték-pályázatot, akkor döntöttem úgy, hogy ebből írok majd egy drámát, ez lesz a kiindulópont. A darab pedig, amely a Thália Színházban fog menni, tehát nem ugyanaz.
Azt nyilatkozta, hogy egy kollégája, Lukács Katalin hosszas győzködésére készült el a rádiójáték. Milyen érvvel sikerült önt meggyőznie?
A kitartásával. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy ha pályáznék, akkor mivel is tenném. Ez a szöveg tűnt a legjobbnak, ebben láttam fantáziát. Egyébként egészen az eredményhirdetésig szkeptikus voltam, mert arra számítottam, hogy a világ minden pontjáról fognak darabokat küldeni, éppen ezért azt viszont nem gondoltam, hogy az enyémre is figyelni fognak.
A rádiójáték-pályázaton végül a legjobb európai dráma díját kapta meg a BBC-től. Mivel indokolták a döntést?
Azt mondták, szerették, hogy egy tragikusnak mondható történet humoros formában van megírva. Egyszerűen az volt szimpatikus a díjat odaítélőknek, hogy egy jól elmesélt történetet kaptak naivitással, gyermeki nézőponttal, iróniával, pátosszal és egy kis romantikával fűszerezve. Illetve, hogy volt benne a számukra egzotikum is, az, hogy ez egy kelet-európai történet, amely a kommunizmus idején játszódik.
Még 2012-ben szögezte le egy interjúban, hogy ?színházi előadásként egész biztosan nem látható? majd ez a rádiójáték. Most mégis a Tháliában fogják játszani. Mi változott az évek alatt?
Az, hogy átdolgoztam monodráma formára, így egyetlen személy meséli el a történetet. Addig ugyanis, amíg rádiójáték volt, nem tudtam elképelni, miként lehet színpadi helyzeteket létrehozni. Az, hogy egy szereplő mesél, és közben néhány másik körülötte mondogat ezt-azt, néha egyetértően, néha pedig ellentmondóan, ellenpontozva a szereplő által mondottakat, a rádiójáték esetében működik, de színpadon nagyon statikus, sok cselekmény ugyanis nincs benne. Ahhoz tehát, hogy színpadon előadható legyen, monodrámát kellett belőle írni, olyat, amelyben egy valaki ül és beszél.
Azt is mondta, hogy magyarul nem hangzana olyan jól ? miközben az előadás nyelve magyar.
Sebestyén Aba szájából jól hangzik. Igazából az eredeti történetre, a rádiójáték formára gondoltam, amikor ezt mondtam. Abban voltak olyanok részek, amelyekről azt hittem, hogy egy brit számára érdekes, nekünk azonban, akik ebben éltünk, egyértelmű. Aztán a visszajelzésekből kiderült, hogy akik Marosvásárhelyen látták az előadást, szerették, mert felszabadította bennük a régi idők emlékeit. Érdekes egyébként, hogy egy itthon és Magyarországon végzett közvélemény-kutatás szerint nagyon erős még a ?89 előtti idők nosztalgiája. Megmagyarázhatatlan módon ? teszem hozzá ?, hiszen itthon az emberek egyebet sem csináltak, csak szenvedtek ?89 előtt. Mégis a felmérésből az látszott, hogy ha Ceau?escu élne, a szavazók fele rá szavazna.
A történetet egy fiú, Robert meséli, de voltaképpen az édesapjáról szól. Miért nem az apa a narrátor?
Ezt a rendszert és az életet a kommunizmus idején szerettem volna picit alulnézetből láttatni. Közben egyébként ez kiegyenlítődik, merthogy nem teljesen alulnézetből van ábrázolva, ugyanis a hatalmi pozíció és a naiv gyermeki szemlélet találkozik egymással. Ha az apa mesélné a történetet és kerülne bizonyos helyzetekbe, akkor ő valószínűleg nem mondana igazat. Míg a gyermek mindig igazat mond az apjáról, még akkor is, ha nem érti, miről van szó.
Fontos volt, hogy az apa magyar legyen?
Érdekes helyzet volt akkoriban Romániában, mert például a titkosrendőrség, a Securitate tagjai között rengeteg magyar volt, sőt a kommunista rezsim szerkezetének alkotóelemei között és a városvezetésben is ? tehát olyan helyeken, ahol a magyar lakosság aránya nagyobb volt, ott fontos pozíciókban mindig voltak magyarok. Közben az egész rendszerre jellemző volt az erős nacionalizmus, a magyarságot nem lehetett kinyilvánítani, és azoknak is románnak kellett magukat vallaniuk, akik magyarként voltak vezető pozícióban. Ebben a darabban is látunk ilyesmit: az apa egy magas pozícióban lévő személy, aki megpróbál megfelelni a rendszerkövetelményeknek, tehát román lenni és a gyerekeit is úgy nevelni. Ám amikor változik a világ, akkor kiderül, hogy ez nem elvszerű, hanem úgy forog, ahogy az éppen aktuális szelek fújnak.
A történetet színpadon megszólaltató színész Sebestyén Aba. Ön választotta ki őt?
Nagyon régi gyümölcsöző munkakapcsolatunk van Sebestyén Abával, és ez az egész, hogy ezt a darabot színpadra kellene ültetni, az ő szándéka volt, ő szerette volna. A rendezőt, Sorin Militarut is ő találta a darabhoz.
Aki román?
Aba szándékosan választott román rendezőt. Egyrészt azért, mert Sorin Militaruval nagyon jól tudott együtt dolgozni korábban, másrészt pedig az mindig érdekes, ahogy egy román rendező lát egy magyar szöveget: távolságtartással tudja ugyanis szemlélni azt. Akkor pedig, ha egy olyan magyar szövegről van szó, amelyik a románok és a magyarok közös sorsát érinti, különösen érdekes, miként dolgoznak együtt románok és magyarok egy produkcióban.
Elégedett a darabbal?
Igen, abszolút. Aba teljesen átalakul, egyáltalán nem olyan, mint a hétköznapokban. Vérbeli színész, nagyon jól eltalálta Robert figuráját.
Jelenleg min dolgozik?
Az Örkény István Színház számára írok egy darabot, amelynek ? ha minden igaz ? a következő évadban lesz a bemutatója. A munkacíme: Csoda, hogy élünk, és tragikomédia lesz.
