Milyen tervekkel pályáztál az ösztöndíjra? A járványhelyzetben mi jött össze, és mi nem?

Volt egy sérülésem, meg kellett műteni az egyik térdemet februárban, és mire vissza tudtam volna állni, jött a karantén. Kicsivel a pandémiás lezárások előtt írták ki a Fülöp Viktor-ösztöndíjprogramot; gondoltam, megpróbálom. Volt egy konkrét, részletes munkatervem, amit nagy reményekkel, átgondoltan írtam meg, majd jöttek a korlátozások, és majdnem minden, amin részt szerettem volna venni, módosult vagy elmaradt. Ez az ösztöndíj egyrészt megmentette az életemet, hiszen alig volt bevételem, másrészt nagyon rosszkor jött. Csuzi Márton (Flying Bodies) és Jenna Jalonen (Collective dope) közösen kreált produkciója, a You are the flow próbafolyamata eredetileg egy külsősök számára is nyitott, workshoppal egybekötött műhelymunka lett volna, de a vírushelyzet miatt végül kizárólag a darabban szereplők vehettek részt ezen. Az International Dance Week egy hét helyett egynapos lett.  Viszont létrejött egy összművészeti produkció. A Grecsó testvérek közös estjének továbbgondolásaként improvizációs duettet koreografáltunk. A címe: Többet magunkról, és a Várkert Bazárban játszottuk.

Négy éve dolgozom a Willany Leó improvizációs táncszínházban, amelyet Grecsó Zoltán vezet. Közel áll hozzám ez a műfaj, azonban olyan darabban, amely a táncot illetően kizárólag improvizációra épül, még nem vettem részt. Komplex, izgalmas dolog: míg Grecsó Krisztián felolvas, mi Zolival táncolunk, és két zenész: Fodor Réka énekes és Kertész Endre csellista szintén improvizál. Egy másik, új kreációban is részt vettem, a Tellabor Silver Swan című darabjában, amely szintén egy izgalmas helyzetet hozott, ugyanis végig vetítés ment az előadás alatt, így a teret a vizuális képpel teljes összhangban kellett használnunk. Jelenleg egy online Fighting Monkey workshopon veszek részt, ahol Jozef Frucek tart órákat.

Az összművészeti produkciókat időnként azzal kritizálják, hogy a tánc, mint tiszta műfaj ilyenkor sérül. Mit gondolsz erről?

Az a kérdés, hogy adott mű milyen; persze ez szubjektív megítélés kérdése. Hiszek a fuzionális megoldásokban, mert azt gondolom, ha több művészeti rétegen mozog egy előadás – akár zene, akár például festészet kapcsolódik be –, akkor azok építik egymást. Az összművészet komplexebb képet ad, de talán nehezebb a megvalósítása.

A tánc elméleti síkja is érdekel, ahogy hallgatlak.

Igen, és ennek az ösztöndíjnak köszönhetően lett időm és energiám olyan gondolatokkal foglalkozni, amelyek már jó ideje érdekelnek. Saját tréninganyagot fejlesztek, ennek fókusza a testrészek izolálása. Egy másik projektem hosszú távú: ezzel a táncot az utcára szeretném vinni, hogy mindenki számára elérhető legyen, de legyen üzleti pozitívuma is. Kirakat projektnek hívom. A vízióm az, hogy ruházati és egyéb üzletekkel társulva élő és többdimenziós reklámmá teszem a táncot. Attól függően, hogyan közelítem meg a dolgot, lehet mondani performansznak, ami reklám, vagy reklámnak, aminek művészeti értéke van. A kirakatba tenném a táncost, aki mozgásával felhívná a figyelmet az üzletre és az adott termékekre. Bárki, aki elmenne az utcán, láthatná, nézhetné. A művészetet ráadásul így nem hagyományosan, esemény jelleggel, hanem a lehető legtermészetesebb módon iktatnám a mindennapokba.

Sokat gondolkodtam, baj-e, hogy ha kirakatba „rakunk” egy testet, az tárgyiasítja az embert. Rájöttem, ha így is van, elvégre ugyanaz zajlik egy bolt kirakatában, mint sok esetben a színpadon. A táncos ez esetben a világot kizárva teszi a dolgát, az emberek pedig figyelik, és tetszés szerint addig nézhetik, amíg csak jólesik. Mi több, így olyanok is megismerkedhetnek a kortárs tánccal, akiknek nem áll módjukban ilyen előadásokra elmenni vagy színházba jegyet váltani.

Hogyan tervezed a projektet megvalósítani?

Összeállítottam egy hosszú prezentációt, valamint egy címlistát a szóba jöhető üzletekről. Ha majd csitul a járvány, végigjárom a boltokat.

Simán bekopogtatsz?

Igen, mert jónak tartom, és én beleszerettem ebbe a projektötletbe. Persze ismerősökön keresztül is próbálkozom majd. A Király utcában sétálva jött az ötlet, egy csomó apró boltocska áll ott üresen, és arra gondoltam, milyen izgalmas lenne, ha valaki egész nap táncolna odabent, később bővült azzal a gondolattal, hogy kooperáljak üzletekkel.

Bátor vagy. Az egyetem óta mindig van rajtad figyelem. Megjegyez az ember, ha táncolni lát, benne vagy a szakmai köztudatban.

Kíváncsi vagyok, de szorongó is. Bekopogtatok, de előtte ötszázszor átgondolom. Ami fontos számomra, hogy megpróbáljak a lehető leghitelesebb lenni. Ugyanazt tenni kint a külvilágban, amit belül érvényesnek érzek. Csak annyira megfelelni, amit a még könnyen elviselek. Erre törekszem odafigyelni. Ha pedig valamiben hiszek, megpróbálom kizárni, ki mit gondol. Ha valami nem jön össze, hamar túlteszem rajta magam, és az mindig sokkal jobban nyomaszt, ha meg sem próbálom.

Két éve te lettél a legjobb végzős növendék.

Az első három évem elég csendes volt a táncművészetin. Két év klasszikus balett után mentem a modernre. Nehéz volt, erősen introvertált személyiség vagyok. Nagy korkülönbség, öt év is volt az évfolyamba járók között, és én voltam az egyik legfiatalabb. Komoly differencia van egy 14 és egy 19 éves között a téren, ki hol tart művészileg, mit gondol, és hogyan áll a szakmához. Nagyon baba voltam az első pár évben. Önértékelési problémákkal küzdöttem, például sokáig nem tudtam elképzelni, hogy egyedül álljak a színpadon. Iszonyú szorongást okozott bennem ez a gondolat.

Harmadik évben Grecsó Zoltán készített nekem egy szólót; Szegeden, egy gálaesten léptünk fel vele. Fordulópont volt számomra, hogy ezt megléptem, és rájöttem, hogy túlélhető, ha az ember egyedül táncol. Valójában megtapasztaltam milyen érzés szorongás nélkül, vagy azt legyőzve működni a színpadon.

Mert ha az előadó érvényesnek találja, amit csinál, akkor a nézők ugyanígy éreznek.

Az utolsó két év már nagyon jó volt az egyetemen, Lőrinc Katalin sok külsős tanárt/alkotót hívott meg az évfolyamunkhoz, és rengetegféle olyan dolgot láttunk, amit azelőtt soha. Külső gyakorlaton is részt vettünk, végigfigyelhettünk próbafolyamatokat; azt, hogy miként működik egy társulat, hogyan dolgoznak, akik évek óta a szakmában vannak. Pótolhatatlan lehetőség volt ezeket látni, kipróbálni még iskolai körülmények között. Nem is ért sokként, amikor kikerültünk, mert az egyetemi tapasztalat révén már volt elképzelésünk arról, hogy mi vár ránk kint.

Hogyan boldogultál, merre dolgoztál az egyetem elvégzése után?

Úgy döntöttem, szabadúszó leszek, mert annyira megtetszett a tánc sokfélesége, amelyet az utolsó évben tapasztaltunk. Volt pár nehéz hónapom. Arra nem számítottam, hogy idő kell ahhoz, hogy az ember annyi munkát kapjon, amiből meg tud élni. A táncos projektek mellett ezért az első évben egy golfklubban mosogattam és takarítottam. A második évben már kevesebbet voltam a klubban, és többet a színpadon, az év második felétől pedig elértem, hogy annyi projektmunkám volt, hogy nem kellett többet más szakmai területen munkát vállalnom. Sok olyan előadás jött, amelyekbe beugrottam, ha valaki lesérült vagy megbetegedett. Szeretem az ilyen szituációkat, mert eleve felfokozott a helyzet, gyorsan tanulok, és élvezem, hogy pörögni kell.

A szabadúszás színes, de kiszámíthatatlan. Néha azt érzem, valójában én olyan típus vagyok, akinek kell a rendszer, hogy legyenek fix támpontok a hétköznapjaiban, és ez egyáltalán nincs. Ilyenkor eszembe jut , hogy elmegyek egy társulathoz, leszerződöm, vagy keresek valami teljesen más nyolcórás munkát, és végre lesz hétvégém, és megbízható, fix jövedelmem. Azután belegondolok, hogy abban is lennének kivetnivalók, és annyira hozzászoktam a mostani életvitelemhez, hogy hiányozna, ha váltanék. Gyerekként evidens volt, hogy a tánccal tanulok tovább, mert beleivódott a mindennapjaimba. Azt most is úgy gondolom, hogy bármerre visz az élet, művészettel szeretnék foglalkozni. Ki tudja? Semmit sem szeretnék kizárni.

Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor

#kortársak fekete-fehérben