Minden út a monumentális oltárt friss halott korpuszok, emberi testcsonkok felhasználásával megalkotni igyekvő szobrászhoz, az isteni-ördögi művészhez vezet. Eleinte változó, végül nagyjából egyazon minőségben. A feltételezhető - misztikus-mitikus - gyilkosságsorozat után jó nyomon, de hiába szimatoló felügyelő alakja találóbban illett az eredendően mély öniróniájú Toeplerhez, a tanító (a "megjelölt ember") figurája a színészként súlyosabb, iskolázottabb Géczihez. A csere nyomán Toeplerből elillant a fekete humor, bágyadtan sodródik a szerelmi, művészi és transzcendentális végzet íróként maga kijelölte, sekély ösvényén. Géczi igyekszik könnyedre venni Kveont, játékos hangsúlyokat erőltet, de ezek a kísérletezgetések csak a zöldfülű újonc kopóra (Marosi Viktor) ütnek vissza. Az álmatag, kisfiús Toepler oldalán a férjét (a szobrásznak
állandó jelleggel hullákat szállító gyilkost - Janicsek Péter) mámorosan megcsaló Nárcisz (Rusznák Adrienn) szerelme is stupidabb érzemény. Tamási Zoltán az omnipotens bűn rezignált szobrász-géniuszát játszva kifakult korábbi, rémületesebb színeiből. Ettől tehetségtelen, alázatos, szenvedésre és mártíriumra kész segédje (a változatlanul legjobb alakítást nyújtó Lovas Dániel) is vákuumosabb közegbe került. Főleg Toepler és Géczi a mutogatásig hangsúlyos önreflexióval dolgozott a premieren, csak az nem volt világos, mely tartalmakra (és hiányukra) reflektálnak. A szerepek önkommentárja odaveszett, a tartalmi űr megmaradt: az Isten/művész/szexualitás/gyilkosság-szimbolika keveréke nem eredeti, nem hatásos.
Szárazabb, sótlanabb most a Korpusz a Stúdió "K"-ban. A néző figyelme leválik a színészekről, s nem hiábavalóan időzik a pillantás más elemeken. Még jobbnak tűnik Géczi és Tamási díszletobjektje, a sok alakot öltő deszkaleporelló (áztatókád, boncasztal, oltár stb.). Jelképesebbé telítődik az egyébként üres, fekete tér mint apszis, a hátsó függöny mögül érkező vörös fény mint örökmécs, a Nárcisz kezéből reppenő piros szalag mint érzéki-esztétikus vércsík.
