Különös kettősség ülte meg a Rembrandt tükre című multimédiás összművészeti show-műsort. Annak ellenére, hogy közel két órán keresztül egyfolytában a németalföldi mester körül folyik a szó, áradnak a képek, zeng a muzsika, a legvégén mintha mégis ezt, a Rembrandt személyével létesített valódi közelséget hiányolnánk. A festő életében meghatározó szerepet játszó három nő vérre éppenséggel nem menő, mindenesetre a síron túl is tartó harcot vív a falstaffi jellemvonásokkal felruházott, az élet minden gyönyörét habzsoló, mégis melankóliára hajlamos férfiért. Ez sztorinak sajnos elég halovány, idővel pedig észbe kapunk, hogy a főhősnek lehetne ezer más neve is: nem derül ki, hogy mitől igazán lényeges itt Rembrandt személye. A híres emberek hálószobatitkainak fürkészése persze hálás bulvártéma, s talán ez is beleértendő az utolsó videóbejátszás záróakkordjába, melyben - fájó közhely! - a festőt játszó színész kikacsint ránk, az utókor képviselőire. Talán azt üzeni: "Tudjuk, mi kell nektek, hát most megkaptátok."
Mintha az alkotók minden erejükkel azon fáradoznának, hogy meggyőzzenek minket: Rembrandt evett, ivott, aludt, ürített és szeretett, azaz ugyanolyan ember volt, mint bármelyikünk. Ez önmagában nem nagy felfedezés, abban viszont kétségkívül vannak figyelemre méltó mozzanatok, ahogyan mindezt megosztják velünk. Annette Mosk látszólag üres tere nagyon is telített. A színpad hátsó falát több emeletes, fából ácsolt ház keresztmetszeti képe alkotja, a gerendák által kialakított cellák némelyikében a Domestica Rotterdam kamarazenekar egyes tagjai (belőlük jut a színpadra is, a karnagy Wim Steinmann afféle játékmesterként is működik időnként, amikor váratlanul a színpad közepére perdül), más rekeszekben a jelenésükre váró játszó személyek öltözködnek, illetve jelmezek és kellékek találhatók. A tulajdonképpeni színpad közepén jókora faasztal: mellette, alatta és rajta zajlanak a legfontosabb történések. A magasban három projektor, ezeken futnak Rembrandt "belső filmjei", melyek eseménydús életének többnyire az egyéni képzelet által hol finoman, hol durvábban torzított epizódjait mutatják.
Nem csoda, hogy a néző csak kapkodja a fejét. Az előadás valódi és virtuális helyszínein ugyanis szinte egy időben, pillanatnyi pihenőt sem hagyva, folyamatosan történik, változik, mozdul valami. A rendezés hiányossága, hogy a sok apró - egyébként számos alkalommal szemet-lelket gyönyörködtetően kivitelezett - akció között segítség nélkül eltévedünk: a hangsúlyokat csupán halványan érzékeljük, egy-egy kép jelentősége csak akkor tűnik fel, ha megismételve vagy módosítva később visszaköszön. Létező és vetített szereplők különösebb átmenet nélkül elegyednek szóba egymással, a prózai szakaszokat váratlan (és indokolatlan) énekes-táncos betétek váltják, a holland prózai szöveget olykor angolul is eléneklik. Egyszóval a kevesebb sokkal több lenne: a mindenféle művészeti ágat kényszeresen magába gyömöszölő produkció hiányérzetet hagy maga után.
Rembrandt "utolsó vacsoráján" üres az asztal, a lakomának - az életnek - vége, most az emésztés és emlékezés idejét éljük. És bőven jut mindkettőből: az élet féktelen szeretete nyilvánul meg a testi működésről és annak végtermékeiről szóló replikákban, de abban is, ahogyan mindig szigorúan szubjektív nézőpontból hangzanak el adalékok a festő és nem is olyan kis családja életéből. A legizgalmasabb részek ez utóbbiból, a nők közötti torzsalkodások megfestéséből adódnak - itt legalább a dráma alapjául szolgáló konfliktus magva fellelhető.
Rembrandt szerepében Bart Klever hátradőlve, kedvtelve nézegeti perlekedő asszonyait, akik valójában sokkal titokzatosabbnak, ettől aztán érdekesebbnek is tűnnek, mint ő. Különösen Saskia (Marija Idema) a feltornyozott, derékig érő gesztenyeszín hajával, testére szoruló, gyönyörű vörös ruhájának foglyaként (jelmezek: Marrit van der Burght) és Geertje (Barbara Pouwels) mint a bővérű, nagyszájú, közönséges dajka. Kettejük egymáshoz és Rembrandthoz való viszonya az előadás legfontosabb és leginkább kidolgozott fejezete. Mintha elfogyott volna az alkotók energiája, mire eljutottak Hendrikjéig (Maartje Teussink), aki durcás, riadt tekintetén kívül mást nemigen tud felmutatni. Cornelia (Margot Nies) néma szereplőként, megelevenedett Rembrandt-modellként végigmozogja-táncolja az előadást, igazán nem hiányzik, hogy végül egy önálló, amúgy csonka epizódban meg is szólaljon. Titust, Rembrandt fiát Hendrik Aerts játssza: az anyja által lánynak várt fiú leheletfinom effemináltsággal, tucatnyi apró szerepben marad észrevehető a színpadi összevisszaságban.
Peter Greenaway az elmúlt években fény-hang installációban, majd nagyjátékfilmben elbeszélte már saját Rembrandt-vízióját. És mégis: a közreműködésével készült, alig három hónappal ezelőtt Rotterdamban bemutatott Rembrandt tükre a festővel folytatott konok párbeszéd mellékszálának tűnik.
