Jó szokásomhoz híven idén is csak egyetlen napra látogattam ki a Sziget fesztiválra. Ennek a szokásnak több oka van, de a legnyomósabb talán az, hogy a számomra legkedvesebb, Világzenei Színpad remek felhozatalára addig ropom, amíg bírom, a következő napokban pedig nem győzöm kiheverni a túlzásba vitt táncot követő sajátos macskajajt. Lényeg a lényeg: a szabadság szigete tőlem minden évben egy napot kap, ám ez épp elég számára, hiszen évről évre egyre biztosabb vagyok benne, hogy a Szigetet nekem találták ki. Van nutellás-banános palacsinta, vegán pasta, magyar tervezők sátrainak hada és persze, színes kulturális, valamint zenei programkavalkád ? szóval minden, ami szem-szájnak-fülnek, ne adj? Isten: szívnek ingere, és még azon sem lepődik meg az ember, ha hajnalban odaugrik hozzá néhány külföldi fiatal, hogy tudassa vele: ?szép vadzs?. Talán kissé pátoszosan hangzik, de el kell ismerni: mindaz, amit felsoroltam, csak a szabadság gyűjtőszóval írható le igazán.

_D0A4144_Copy
Fotó: Csákvári Zsigmond

 

No, de térjünk vissza oda, hogy ?jó szokásomhoz híven idén is csak egyetlen napra látogattam ki a Sziget fesztiválra?. Ez a 11-ei, vagyis az első nap volt, melynek kínálatával engem elég gyorsan megfogtak, hiszen a fellépők névsorát böngészve hamar egyértelművé vált: a szervezők idén elhívták az összes olyan világzenei formációt, melynek dalait rövidebb, illetve hosszabb ideje igyekszem rongyosra hallgatni. A napom így a hazai Bohemian Betyars koncertjével kezdődött, melynek hangulatát úgy tudom a legjobban jellemezni, ha elárulom: az első szám kezdetén még mindössze néhány fős közönség a harmadik dalnál már akkora volt, hogy a ritmusra cifrázástól még a föld is megmozdult alattunk. Hogy miként lehet képes ilyesmire egy zenekar, talán nem is kell magyarázni, de ? véleményem szerint ? a Bohemian Betyars esetén a végletekig humoros, ironikus dalszövegek mellett a dallamos és ritmusos ?népi punk? a kulcs. A héttagú banda 2009-ben alakult, azóta pedig sorra kerül nagyobb és nagyobb színpadokra, emellett pedig a 2016-os Nagy-Szín-Pad! című tehetségmutató versenyt is megnyerte. Nem véletlenül? A bohém betyárok az idei Szigeten bizonyították: lassan a Nagyszínpad előtti teret is megtöltik ? és akkor majd több százan kiabálhatjuk, hogy ?ide verek, oda verek, itt vannak a pulóverek?.

_D0A4621_Copy
Roy Paci & Aretuska
Fotó: Csákvári Zsigmond

 

A Bohemian Betyars koncertjét követően tűkön ülve vártam az én nagy fellépőmet, a szicíliai Roy Pacit és Aretuska nevű zenekarát. Ahogy a Sziget oldalán is olvashatjuk: Roy Paci ?tizenhárom éves korától fújta trombitáját a helyi dzsesszegyüttesekben. Aztán latin-amerikai és nyugat-afrikai tanulmányútra indult, és mindenütt talált valamit, amivel gazdagíthatta játékát. Miután hazatért, a legnépszerűbb olasz bandákhoz csapódott. Dolgozott többek közt a Mau Mauval és a Banda Ionicával, majd Manu Chao Radio Bemba Sound System nevű turnézenekarának a tagja lett. Roy Paci & Aretuska nevű együttesét 2002-ben alapította meg. Hamarosan a latin ska színtér egyik legsikeresebb együttesévé váltak. Virtuozitásuk, humoruk, kirobbanó energiájuk és stiláris gazdagságuk nem tűrt ellentmondást, mindenkit levett a lábáról.?

_D0A4641_Copy
Roy Paci & Aretuska
Fotó: Csákvári Zsigmond

 

Épp így történt ez augusztus 11-én is, mikor a Világzenei Színpad előtt összegyűlt tömeg egyszerre énekelte dalaik szövegét és úgy táncolt, ahogy a fúvósok fújták. Roy Paci személye bizonyára minden alkalommal magával ragadja az embereket, nekem viszont ez volt az első Paci-koncertem, úgyhogy csak annyit mondhatok: engem már elsőre meggyőzött arról, hogy tehetsége és kedvessége határtalan. És akkor a zenekaráról még nem is beszéltem. Pedig muszáj, mert kilenc olyan zenész állt a színpadon, akik mind virtuóz módon játszottak a hangszerükön és közben úgy táncoltak ? néhányuk öltönyben (!) ?, hogy rájuk nézve még annak is visszajött az életkedve, akinek sose volt. A másfél órás koncert felejthetetlen, a hangosítás pedig tökéletes volt, de azt hiszem, senkinek se tűnt volna fel, ha nem az, hiszen mindenki el volt foglalva a tánccal. És ha még ez se lett volna elég ahhoz, hogy jóleső csípő- és lábfájdalommal, valamint elégedetten búcsúzzam a 2017-es Szigettől, jött a La Caravane Passe és egy olyan fergeteges buli, melynek végén azt is megtapasztalhattam: nem kell semmilyen technika ahhoz, hogy egy banda táncba hívja a közönséget.

lacaravanepasse
La Caravane Passe
Fotó: Sziget Festival Official Facebook-oldala

 

Toma Feterman, Olivier Llugany, Ben Body, Pat Gigon és Cyril Moret 2001 óta alkotnak egy csapatot, ugyanis ekkor alakult meg a francia La Caravane Passe, melynek zenéjét igencsak nehéz behatárolni. Van benne rap, balkáni, illetve cigány muzsika, valamint rock, szóval az a legtalálóbb, ha azt mondjuk: színes. Ez persze, problémát jelent, ha a ? szintén a Szigeten tartózkodó ? kollégákat szeretnénk a koncertjükre csábítani, nálam viszont bejött, úgyhogy mindenkit arra bíztatok, jellemezze a színes szóval a La Caravane Passe zenéjét, hiszen egyrészt nem hazudik, másrészt ez sokkal meggyőzőbb, mintha megpróbálja eldúdolni a Bulibasha refrénjét. Az említett dal amúgy elhangzott a koncerten, akárcsak a T?as La Touche Manouche vagy a Soviet Suprem Party, valamint több olyan nemzetközi népszerűségnek örvendő sláger, melyeket képtelenség nem dúdolgatni. Egyértelmű tehát, hogy a La Caravane Passe augusztus 11-én legalább annyira levette a Sziget közönségét a lábáról, mint a Roy Paci & Aretuska. Az már csak hab a tortán, hogy a koncertet rendhagyó módon ? without electricity ? zárták: a színpadról a közönség közé ugrottak és olyan bulit csaptak, hogy már-már azt gondoltam, egy hazai táncházban vagyok.

 

Folytathatnám még a Világzenei Színpad fellépőinek dicsérgetését, de azt hiszem, szükségtelen. A lényeg úgyis kiderült. Vagyis világgá kiabáltam: a szervezők idén is kitettek magukért, nem különben a meghívott zenekarok, nekem pedig most már biztos, hogy a Sziget a kedvenc fesztiválom. Tehát jövőre ugyanígy egyetlen napon, de újra ott leszek!

Tóth Eszter