Ha eluntuk már a tömeget, por helyett fűre heverednénk, szeretnénk regenerálni a hallószerveinket, és a bennünk ficánkoló homo ludens is kikéredzkedne, a Vándor Vurstli-Octopus-Ability Park környékén érdemes körülnézni.
"Igen" az Octopus Labirintusban
Szurcsik József és Pál Dániel vezetésével például fiatal képzőművész-palántákból álló csapatok régi Trabantokat szednek szét, a berlini fal lebontásának 20. évfordulójára emlékezve. A kocsik között van kettéfűrészelt, kibelezett, megvékonyított Trabi, Trant néven, van olyan, amelyikbe az alkotók egy igazi falat húztak fel középen, van ezernyi apró lyukkal átfúrt kocsi, meg olyan is, aminek az elejére egy felmontírozott, kettévágott Németország-térkép került. Az egyik csapat azt is elmeséli, hogy a veterán kocsik egyikében egy békésen szundikáló siklóval találták szembe magukat. A művek a zárónapon nyerik majd el végső formájukat, még talányos, hogy például az összelyuggatott kocsiból kipufogógáz árad majd a kis lyukakon, vagy a sötétben világít, mint egy mutáns sündisznó.
A katalán szoborpark, a Guixot de 8 elképesztő játékai már bejárták az országot, legutóbb talán a Mediawave-en lehetett velük találkozni. A Szigeten nyüzsögnek a biciklialkatrészekből, vascsövekből, műanyag bigyókból, bútormaradványokból, kerekekből készített óriásjátékok és mozgó, játékos szobrok, melyeket minden délután óriási lelkesedéssel tesztelnek a szigetlakók. A TrabArtosok különben már összebarátkoztak a csoport ötletgazdájával, aki segített nekik Trabantot belezni, mivel elképesztő barkácskészlettel van felszerelve.
És ha már ezen a környéken járunk, kéredzkedjünk be egy időutazásra is: Lóri néni, a Szépemlékgyűjtő feleségének sátra kihagyhatatlanul hangulatos helyszín, melyben a szocialista szuveníripar minden különcsége rázuhan a látogatóra egy jókedvű, hajcsavarós, otthonkás, '60-as évekből érkezett néni - Aracs Eszter - tálalásában.
A következő állomás az Ability park, ahol egy detekívtörténetbe csöppenünk, amit úgy kell megoldanunk, hogy közben semmit nem látunk. Pillanatokon belül azon kapom magam, hogy a töksötét lyukban a falat tapogatva lelkesen araszolok bűnjeleket - egy öltönyt, egy cipőt, egy pisztolyt - keresgélve, néhány frissen megismert lánykával, akik meglepően hamar már össze is vadásszák a bizonyítékok jórészét: a tér minden pontjából apró, diadalmas sikkantások hallatszanak. Bizonytalanul fogom a falat, és leülök egy székre, amibe belerúgtam, bele egyenesen egy műanyag pisztolyba: ez az, azt hiszem, megvédtem a méltóságom, ülök a corpus delictin.
Szapora "itt vagyok!"- kiáltásokkal mászkálunk a puha feketeségben, (mintha ez a mondat jelen esetben bármit is segíthetne), miközben halomba hordjuk a bizonyítékokat. A legnehezebb feladatnak a klasszikus tárcsás telefon használata bizonyul, naiv elméleteket gyártunk arról, hogyan lehetne abszolválni, de sokkal nehezebb, mint elsőre tűnik, miközben nem látó kísérőnk elnéző nagyvonalúsággal kezeli bénázásunkat, és apró trükkökre tanít.
A színes homlokzatokkal és apró, muskátlikkal övezett padkákkal jelzett Hungarikum faluban - melynek Borsa Kata az ötletgazdája, a vicces és hagyományőrző díszlet pedig Pál Kálmánt és Pál Dánielt dicséri - népi játékok sokasága vár, egy röplabdapályán például két csapat vesszőből font karikákat hajigál, amiket hosszú botokkal kell elkapni. A kevésbé társas hajlandóságú látogatók kipróbálhatják a búgattyút, a pörgettyűt és a zúgattyút is, melyek különféle fából készült aprócska játéktárgyak, az egyik röpköd, a másik meg zümmög.
Hungarikum falu
A gólyalábak több méretben is kipróbálhatók, az ügyesebbek esküsznek rá, hogy a nagyobb a könnyebb, mindenesetre vállalkozó szellemben nincs hiány, bár a legtöbben inkább tétova gnúra emlékeztetnek, nem gólyára. Lehet színes száraz virágból kis csokrokat, hajdíszeket is készíteni, a lányok elmesélik, hogy a legnagyobb sikere mindig a koszorúnak van, külföldi csajok tucatjai követelik maguknak a virágos királylány-hajéket. Ha pedig még akarunk emelni a külsőnkön, festett, népi tetkót kérhetünk a vállunkra.
Az Élőkép társulat Bérczi Zsófia által tervezett Tarot Labirintusa idén tízéves, aki még nem járt benne, érdemes pótolnia, mert nagy élmény, a gyakorlottabbak pedig azért nézzenek be, mert Zsófi idén átvarrta az útvonalakat, így rutinból nem lehet végigmenni, lesznek meglepetések újra. A hófehér, légies útvesztő előtt kanyargó sorok állnak, bent önismereti játék zajlik tarot-szimbólumokkal. A belépő kártyát húz, és az adott figura színeiben nekiindul a nagy belső zarándoklatnak, találkozva a tarot nagy arkánumának megszemélyesítőivel, akik talányos tanácsokkal segítik az úton. Ez nálam konkrétan azt szokta jelenteni, hogy órákra beragadok, tökéletesen beleélem magam a kihúzott kártya figurájába, aztán többnyire már csak arra emlékszem, hogy idegen embereknek magyarázom, hogy képtelen vagyok használni a jobb agyféltekémet. Így jelen esetben mégis inkább csak egy filozófus barátnőmet küldöm be, aki Remeteként, kezében egy gyertyával kúszik végig a labirintusban, és meglepően gyorsan átlátva a végcélt, egyenesen a nagy transzformáció felé igyekszik. Hiába, harmincévi természetjárás filozófia szakkal párosítva kifejezetten eredményes tájékozódáshoz vezet.
Sarankó Márta anagrammagyárának az Octopusban szintén van némi önismereti jellege, tíz perc alatt több mint húsz anagrammát kapok a nevemre, és némelyik kifejezetten találónak tűnik, a kedvenceim: G. Tóni a heves kontár, Hínáros tevetangók vagy egy egészen rejtélyes, rokokó-zen anagramma: S a hintók terve Goán. Van néhány olyan is, amit nem bírok magamra vonatkoztatni sehogy, de közkinccsé tenném, mint a Kant neve: hógitáros, esetleg a Sárga ón hótetveink.
