Sziget - újrahasznosítva

A Zöld Udvar egyik sátrában, a Fair Trade-nél stílszerűen fair trade teát kapok, és miközben iszogatom, az egyik önkéntesükkel, Németh Ágnessel beszélgetünk. A fair trade (méltányos kereskedelem) mozgalom lényege, hogy közvetlenül a termelőktől érkezik az áru, a kereskedők hosszú láncolata ki van iktatva, így a haszon egyenesen vissza tud kerülni ahhoz, akit illet. Londonban például számos ilyen bolt van, nálunk még csak egy diszkont a Rómain, de például olyan kávézó van már - idegen nyelvű könyvesbolttal kombinálva -, ahol ihatunk fair trade kávét vagy teát.

 

A Fair Trade Alapítvány a Védegylet gondozásában indult el, a Szigeten már négy éve vannak kint, profiljuk nem az árusítás, hanem az ismeretterjesztés, magának a rendszernek, a különböző hálózatoknak (mint az EZA vagy a Clipper) és persze az egyes termékeknek a megismertetése. A sátorban is van egy kiállítás, kávé, cukor, tea, kakaó, kézműves termékek sorakoznak a világ minden tájáról. Ráadásként reménykedem, hátha beszélgetőpartnerem sejt valamit arról is, hogy lehetett-e idén bárhol, bármilyen módon szemétért ajándékot kapni. Szerencsére véletlenül éppen egy elégedett nyertessel ülök szemben, ők már szereztek is egy függőágyat. "Mi az egyszerűség kedvéért egy dologra álltunk rá, a pillepalackra, 300-ért kaptuk ezt az ajándékot, de kevesebbért is lehetett kendőt, táskát, pólót nyerni."

 

Aztán a BOCS Alapítványtól Ney Dánielt kapom egy rövid beszélgetésre, az ő szervezetük elsősorban képzéssel foglalkozik, azzal, hogy mit jelent az, hogy a Föld biokapacitása folyamatosan romlik, a tartalékai kezdenek kimerülni az értelmetlen túlfogyasztás miatt, és hogy milyen gyakorlati, életmódbeli válaszokat lehet adni ezekre a változásokra. A mottójuk nagyon szívmelengető: "A tehén a medvével legel, kicsinyeik együtt heverésznek. Nem árt, nem pusztít senki. /Izaiás, 11,7/

 

A Cökxpon reékszer workshopjában feltérképezem az eldobott tárgyak második életét. A sátor előtt már páran vad barkácsolásban vannak, bicikligumiból készítenek éppen lábbelit. Egy-két kisgyerek is játszik a nagyokkal "- Semmi sincs, ami csillog" - panaszkodik egy négy év körüli kislány, de aranyszínű papírgyöngyökkel lekenyerezhető. Túlzott aktivitást nem érzek magamban, de azért ütök két apró lyukat egy fém kóláskupakba, és innentől kezdve újrafelhasznált szemüvegen át látom a világot, olyan, mint egy apró varázskukker: kifejezetten segít fókuszálni a lényegre.

 

Ónody Ágnessel, az Octopus házigazdájának számító Medence Csoport művészeti menedzserével arról beszélgetünk, hogy szerencsére egyre több céget lehet rávenni a feleslegessé vált molinóik újrahasznosítására: "Három éve, az Iparművészeti Egyetem hallgatóinak pályázatot írtunk ki a reklámhálók újrahasznosítására, a pályázóknak árnyékolókat kellett tervezniük a választási kampányról maradt reklámhálókból. Azóta a csoport egyik tervezője, Magyar Gergő bútorokat is tervez hasonló anyagból, a Sziget mellett a VOLT és a Balaton Sound is tele volt az ő bútoraival. Jó néhány helyről kapunk molinókat és reklámhálókat, nyomdákból, környezettudatos cégektől, múzeumoktól, idén az MNG Workshop keretében a Magyar Nemzeti Galéria műtárgyfotóival ellátott anyagaiból dolgozhattak a szigetlakók: képzeld el, hogy készítesz egy táskát, aminek az elején egy Csontváry kép van, a hátán meg egy Rippl-Rónai.

 

Az Octopusban, a Nemzeti Galéria sátrában Szemét-Világ címmel éppen egy másik szemét-transzformációs mágia folyik képzőművészek vezetésével. Miközben Dévényi Mónika, Szurcsik József, Pál Dániel és ef Zámbó István kaotikus labirintusokat építenek műanyag palackokból vagy kávéspoharakból, Pál Kálmánt ráveszem, hogy legyen az idegenvezetőm a nagysátorban, a Fészek Klubból átmentett Szemét-Világ kiállításon. Ő arról mesél, hogy a szemét a pop-art óta került be igazán a képzőművészetbe, de a '70-es években még nem szembesültünk az elképesztő méretű szeméttermelés következményeivel. A sátorban Szurcsik József fémhulladékokból hegesztett szobrai úgy sorakoznak, mint megannyi furcsa vért. Ef Zámbó egy fafogast épített bele egy festménybe: szárítókötélen himbálózik egy felakasztott trikó, de benthagyta a tulajdonosát is. Pál Dániel gyűrt műanyagból (egy medence aljából) készült munkája leginkább egy különös domborzati térképhez hasonlít, Kálmán meg karácsonyi tárgyegyüttesből alkotott rendhagyó ikont, aminek tetején egy kopott angyal trónol, amit a kuka mellett talált egyszer, karácsony után. Dévényi Mónika preparált konzervdobozokból készült képén először az fog meg, hogy ezek a szétlapított dobozok hányféleképpen gyűrődnek, hogy ha végtelen számú verziót vennénk, akkor sem lenne két egyforma. A címe gyönyörű: Ólomszíveső, rögtön a Ragaszthatatlan szív ugrik be róla. Mónika különben aznap számomra egy adomány, olyan evidenciával utal Szent Ágostonra, hogy lentről kell dobbantani, ha az embernek repülhetnékje van. "A szemétben, ebben a megvetett, undorító, eltaszított anyagban csak az tudja megtalálni a szépséget, aki ismeri a végleteket."