Chappell Roan elvitt Csodaországba a Sziget zárónapján
A varázslaté, a csodáé, a girlpoweré és a mágikus univerzumoké volt a főszerep a Sziget utolsó napján: lezárás és búcsúzás helyett inkább kinyitott egy olyan kaput, ami egy színes, burjánzó világba vezetett.
A tegnapi hőség kicsit csillapodott, de még mindig elképesztő a meleg, ezért nem is sikerül időben elindulni, pedig mára is van egy csomó program, amit kinéztem magamnak. Azt gondoltam, hogy 2-kor a Múzeumok standjánál kezdek a girlhood koncertjén, majd meghallgatom Steiner Kristóf TEDx-előadását az öregedésről, ami azért is izgalmas, mert az ageing témája jellemzően női előadók, alkotók szemüvegén keresztül szokott megszólalni. Izgalmas, hogy ezt most egy férfi aspektusán keresztül hallhatjuk… Hallhatnám, de hát még mindig itthon rejtőzködöm a meleg miatt, és csak remélem, hogy YouTube-on majd visszanézhető lesz.
Bőven öt óra után járunk már, amikor biztonságosnak érzem kimozdulni a hűs váramból, viszont ha már így alakul, akkor úgy döntök, hogy megadom a módját a megfelelő intrónak, és hajóval fogok menni a Jászai Mari térről a Sziget hátsó kikötőjéig. Kellemes, andalító ez az utazás, a napsugarak fodrozódnak a vízen, azért csak más, mint a felforrósodott HÉV-en zötykölődni. A bejutás ma is sima, a szuper szervezésnek köszönhetően egyetlen napon sem kellett tíz percnél tovább várakoznom, hogy átléphessem a Szabadság Szigetének kapuit.
Belépve egyből gólyalábasok sétálnak velem szembe, aranyszínű ruháik és kalapjaik szikráznak a fényben, kedvesen integetnek felülről, és én hunyorogva próbálom az arcukat is kivenni. Miközben összemosolygunk, ráébredek, hogy a Sziget számomra épp erről a cirkuszi varázslatról szól: egy színes, szagos, olykor pszichedelikus miliőről, amely mindig azt hirdeti, hogy a képzeletnek nincsenek határai. Nem is lepődöm meg, hogy a mosdóból kilépve kocsikázó bohócok haladnak el mellettem, miközben én a Magic Mirror színpad (valójában cirkuszi sátor) felé tartok.
Danilo Pacheco Seul produkciója zajlik éppen. Lélegzet-visszafojtva figyeljük az előadást, ami a magány különböző szakaszait járja körül, a néma szereplő útja a születéstől az önelfogadásig tart. Nagyon érzékletes, ahogy Pacheco a fizikai színház és a cirkusz eszközeivel ábrázolja a magányt, amelyet a levegőben és a földön való mozgás során él meg a főszereplő. A mű a konformitás és a hitelesség közötti küzdelmet vizsgálja, és azt üzeni, hogy minél inkább alkalmazkodunk a társadalmi normákhoz, annál inkább eltöröljük valódi énünket
Teljesen megnyit ez a darab, ebben az átszellemült állapotban indulok tovább elhaladva a függőágyon pihenők között, miközben a fákon fokozatosan megjelennek a narancsos, lila fények, amelyek lidérces derengéssel emelnek át az estébe.
A The Last Dinner Party csajai minden szempontból különlegesek: egy olyan barokkos, színes világot hoznak létre, ahol a rock és az indie találkozik, de nemcsak a zenével, hanem a teljes megjelenésükkel is lenyűgöznek. A színpadon jók az energiák, a zenészek tele lelkesedéssel, hálával és őszinte örömmel, és mindezt ránk is átragasztják. Az őszinte mosolyaik, a játékos színházi elemek, a hatalmas energiák egy pillanatra egy másik világba repítenek minket. Előadásuk nem csupán koncert, hanem egy igazi művészeti élmény: ahogy minden egyes tagjuk saját karakterét formálja a színpadon, úgy egy igazi, csajos és barokkosan bájos történet részeseivé válunk.
A The Last Dinner Party koncertje után valami igazán felejthetetlen következett: a Queenz. A brit drag queenek hatalmas energiával és színpadi jelenléttel kényeztették a közönséget, miközben popikonok slágereit adták elő, mindezt sajátosan extravagáns stílusban. Tőlük ugyancsak egy komplex művészeti show-t kaptunk, egyedülálló karakterekkel és szuper látványelemekkel. A zene és a drag művészet összhangja olyan varázslatos világba repítettek, ahol a queer kultúra ünneplésével egy igazán felszabadító és felemelő élményt kaptunk.
Ezt követően pedig Alice Csodaországába repültünk: Chappell Roan koncertje volt a cherry on top, a fesztivál egyik legmenőbb pillanata. A nagyszínpadot gótikus kastély hangulatú díszletek, rózsaszín fények és egy csupa nőből álló zenekar töltötte meg, mintha egy mesebeli világba csöppentünk volna – Alice Csodaországának démonikusabb verziójába. Chappell teljes odaadással lépett a színpadra, és nemcsak hangjával, hanem varázslatos jelenlétével, mesebeli ruháival és bámulatos sminkjével is elvarázsolt minket.
A dalok, mint a Super Graphic Ultra Modern Girl, a Femininomenon és a Pink Pony Club, mindegyike egy-egy újabb univerzumot hozott, miközben Chappell nemcsak rutinos és profi volt, de élményszerű, őszinte és autentikus is. A queer fejlődéstörténet mesélőjének, aki a camp esztétikát a művészeti formákkal és vizuális eszközökkel ötvözi, elutasítva a mainstream szépségideálokat az önazonosság javára, koncertje méltó zárása volt ennek a fesztiválnak. A koncert alatt végig azt éreztem, hogy Lady Gaga óta nem láttunk ilyen eget rengetően karizmatikus és különleges előadóművészt, aki képes szembeszállni a társadalmi normákkal, miközben művészetében mindenkit felszabadít és megszólít.
Fotók: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu
