A már naplementében fellépő - bár ez a W2 sátrában mindegy volt - Les Touffes Krétiennes-t hallhattuk aztán: az eszetlenül jó fúvóscsapatból az énekel, aki éppen ráér, ha nincs réz a szája előtt. A Besh o droM-hoz fogható lendülettel játszottak, talán a francia csapat ska-bb. A koncert után a tömeget kiheverni - ez a taktika fél nap alatt kialakult - a színházi negyedben lehet, ahol jellemzően kisebb a népsűrűség: a táncosok, színháziak párjukat ritkítóan jók vagy rosszak.
A svájci Hikohki Gumo a tegnapi botokból épült mászóka után a két méter hosszú rúdjaiból megint összerakott egy építményt, majd egyenként beletűzdelte a tucatnyi botot a ruhájába, mint valami rendetlen Hüvelyk Matyi, aki ebéd után elszórakozik a fogpiszkálókkal. A táncos könnyed, de egyenletes figyelmével boldogította a nézőket. Ezután, a fiatal koreográfusok estje előtt szimbólumokat lóbáló performanszba botlott a közönség - amelyben egy négy-ötéves forma kisfiú is részt vesz. Néhány ácsorgó a NANE számát kérdezte a sötétben, nem teljesen viccből, mert a főszereplő férfi civil eszelős tekintettel jött-ment. Szerencsére pár perc után véget ért a művészkedés. A színházi sátorban aztán Szivkov Alekszandr nem művészkedett, hanem betáncolta a teret, megmutatta, hol van ő, hol vagyunk mi. Pontos, gondolatébresztő, jól lélegző előadást látott a közönség. A tücsök és a hangya Bahri Ben Yahmedtől azonban rajtaütésszerű volt, mert először elmagyarázta az ezópuszi mesét, amelynek az a vége, hogy a hangya disszidál egy olyan országba, ahol szeretik a művészetet. Ez még hagyján is lett volna (így utólag), de ezután mindezt el is játszotta. Két felvételt is felhasznált ehhez: Sebestyén Márta Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem kezdetű dalát, és egy másik, hasonló erejű, mediterránabb zenét. Ha az ember úgy feküdt le a nézőtéren, hogy a színpadot az előtte ülő sorban takarta valaki, akkor csukott szemmel, a zenére figyelve ki lehetett heverni a dolgot. A Budapesti Tánciskolásoknak összeállított koreográfiának azért még tudott terápiás hatása lenni.
A Romano Drom koncertjére betoppanva azt kellett látni, a fejek búbjáig ér az őrület, a cigány sátorban egzotikus szaunakoncerten vehettek részt az erre vevők. Az ugrándozás után visszasétáltam a piros szektorba, ahol már égig ért Lajkó Félixék zenéje. Ha elmesélem a tízéves lányomnak, láttam a szőke herceget, aki miatt két éve hallhatjuk a hegedű nyekergését, akkor jövőre már ő is akar jönni a Szigetre. Az Irie Maffiára mennék még, jó lehetett, látatlanban is, mint még sok minden más, amiről le kellett mondani a test korlátai miatt - nem is, hogy csak egy helyen tudok lenni, de már érzem, egyik fülemen be, és a másikon is be.
Elmúlt éjfél, tétován a biciklidepó felé indultam - menjek vagy maradjak - amikor az iparművészeti lampionok alatti bokrokból elém ugrott egy fiú. Mondjam meg, merre van délnyugat. Nem tudom, válaszoltam. Jó, nem baj, de akkor azt mondjam meg, merre van északkelet, mert muszáj tudnia. Azt sem tudom, feleltem, de esetleg tapogassa a fák tövét, hátha talál mohát. Nálam okosabb nővel egész este nem találkozott, mondta hálásan mosolyogva. Na, innen el.
