A középosztályosodó Sziget szonikus hozadéka a nullás évekből

Az ezredfordulóra középosztályosodott a Sziget (a részleteket lásd itt és itt), a kilencvenes években még bárki odamehetett a főszervezőkhöz egy-egy jó ötlettel, ha láttak benne fantáziát, azonnal bólintottak. És a munkatársaknak nagyfokú szabadságot biztosítottak. Persze meghatározták az észszerű kereteket, de ha működött, onnantól kezdve nem szóltak bele. Így jelentek meg először 1995-ben a domb környékén az utcaszínházasok, de ugyanúgy került oda az Afrika falu, és így alakult ki fokozatosan (más helyszínen) a Civil Sziget, ami sokáig a fesztivál egyik legszínesebb, legérdekesebb színfoltját jelentette. A korábban a Sziget területén szétszórt szervezeteket 1998-ban egy helyre csoportosították és szabályosan pályáztatták őket. Így jött létre a Szervezetek Utcája. Önkéntesség, egészségügy, drogprevenció, oktatás, emberi jogok, diszkrimináció, fogyasztóvédelem, jog, vallás és környezetvédelem – mindezek színes programokkal, játékos formába öltöztetve.

Pepsi Sziget 98 reklámfilm

1998-ban történt egy igen fontos tradícióváltás: ez az első alkalom, hogy a Szigetet nem augusztus második, hanem első hetében rendezik meg. Addig augusztus 20-a tudatosan beleesett a rendezvény időtartamába, egyfelől 1993-ra kellőképp elhalványult a múlt rendszeri tömegdemonstrációs utóíze, másrészt legalább tűzijátékban lehetett gyönyörködni a Sziget alatt. 1998-ra viszont augusztus 20-a kezdte visszanyerni nemzeti ünnep jellegét, és egyre kellemetlenebbé vált a vele való együttélés. Miközben egyfajta technikai szűk keresztmetszet jött létre. Az augusztus közepére tolt mogyoródi Forma–1-es futam pedig tovább rontotta a helyzetet. A technikai beszállítók egyszerűen képtelenek lettek volna három ilyen méretű helyszínt kiszolgálni, és miután az állam és a Forma–1 jobban fizet, a szervezők inkább nem kockáztattak: a Szigettel elmozdultak augusztus elejére. 

Sziget híradó (2000)

Ami feltétlen 2000-es Sziget-újdonság (és nekem kétségkívül igen kedves), az a világzenei nagyszínpad. Jó ideje érett ez, de ekkor lett végre kézzelfogható valóság. A szervezők a költségvetésből elkülönítettek rá némi pénzt, felkérték Lökös Csaba koncertszervezőt (Concert & Media) és a világzenei műfaj első számú hazai szakíróját, Marton László Távolodót, hogy ebből a pénzből a lehető legoptimálisabb programot hozzák ki. És ők évről évre remekül kihozták. Mondhatni, aki kíváncsi volt a műfaj múltjára, jelenére és jövőjére, az a Szigetcsúcs közelében ezt élhetőbb környezetben megtehette. Aztán ezt a nagyszínpadot sem kerülte el a piacgazdaság farkastörvénye, előbb új (kisebb) helyszínre került, összevonták más színpadokkal, aztán 2019-ben végleg megszüntették.

A világzenei nagyszínpadon a külföldi sztárok mellett persze ott feszített a hazai folkszíntér színe-java. És ha már ezt a világzenei nagyszínpadot felállították ott az északi végen, és ott éjjelente táncházakat is rendeznek, felmerült, miként lehetne e köré szervezni egy „világzenei falut”. Akkor tették oda az Afrika-színpadot, a néprajzi kiállítást, a mesterségek bemutatóját és a kirakodóvásárt, valamint a táncházsátrat. Mert hát szép a szabad ég meg a friss levegő, de a fűcsomók közt bukdácsolva mégiscsak nehéz venni a lépést, tartani a ritmust.

Meg persze nagyon jó arra gondolni, hogy az évek múlásával lényegében a világzene valamennyi nagyágyúja eljött a Szigetre. Mint például Salif Keita, Youssou N’ Dour, Manu Dibango, Femi Kuti, Amadou & Mariam Afrikából, a Hedningarna, a 16 Horsepower, Toto La Momposina, Robert Plant & The Strange Sensation, Cesaria Evora, a Madredeus, Shane MacGowan, Mari Boine, a Lo ’Jo és a Calexico.

Hedningarna – Täss'on Nainen (1995)

Nem beszélve arról, hogy 2004-ben bekövetkezett az, amiről már a többség lemondott: ha egyetlen koncert erejéig is, de a Sziget fesztiválon ismét eredeti összeállításában volt hallható a Kolinda korai felállása.

Kolinda – Ilju haramia (1977)

A Kolindával ellentétben az egész akkori, visszájára fordult magyar zenei közélet és közérzet sajátos manifesztuma volt a szmokingos-csokornyakkendős Uhrin Benedek (1922–2015) elképesztő szigetes sikersorozata. Benedek bácsi négy évtizeden keresztül próbálta megvalósítani önmagát, írt dalokat, regényeket és kabaréjeleneteket, magánúton kiadta, majd saját kezűleg árusította őket, nem sok eredménnyel. Vélhetően őt is meglepte, amikor az ezredforduló időszakában a személye körül olyan kultusz alakult ki, amelyre sem előtte, sem azóta nem akadt példa. 

Uhrin Benedek szigetes meghívása mindenesetre annak a folyamatnak a része volt, hogy a tömegigénynek köszönhetően éveken át a fesztivál egyik leglátogatottabb helyszíne lehetett a Táncdalfesztivál sátor. Ki gondolta volna, hogy Soltész Rezsőt valaha még lekapják a színpadról és kézről kézre adogatják? Hogy Aradszky László harminc évvel fénykora után éppen a Szigeten tér vissza? Hogy Csepregi Éva koncertjén elszabadul a tömegúsztatás? Hogy Uhrin Benedek, a nyolcvanéves budaörsi kertész a maga bugyuta dalocskáival a Szigeten a mennybe megy?

Pedig ez történt. Merthogy Gerendai Károly főszervező az egyik hajnalban azt látta, hogy az egyik büfénél Soltész Rezső régi slágerét, a Szóljon hangosan az éneket a zömükben tizen-huszonévesek az asztalon táncolva üvöltötték. Ami elgondolkodtatta: ha ezek tényleg ennyire ismerik és szeretik ezeket a dalokat, akkor miért ne hívhatnák el ezeket a működő, alapvetően művelődési házakban vagy öregek otthonában playbackre haknizó előadókat. 

Aradszky László (Sziget, 1998)

A Táncdalfesztivál sátorban többek között Aradszky Lászlót szedték szét a fiatalok, és olyan egykori nagy slágergyárosok arattak itt sikereket, mint  – alfabetikus sorrendben haladva – Bakacsi Béla, Csepregi Éva, Csonka András, Csuka Mónika, Delhusa Gjon, a Dolly Roll, Flipper Öcsi, Harangozó Teri, Janicsák István, Karda Beáta, Komár László, Koós János, Korda György – Balázs Klári, Kovács Kati, Mary Zsuzsi, Payer András, Pataky Attila, Soltész Rezső, Solymos Tóni, Szandi, Szűcs Judith, Végvári Ádám és Zalatnay Sarolta. No és Uhrin Benedek, akit alig akartak leengedni a színpadról a fiatalok. 

Uhrin Benedek – Rebeka @ Sziget Festival

A nyolcvanas évek végén Schuster Lóránt mondta nekem egyszer két feles és két bajuszrágás között: a rockzene Magyarországon egy tévedés. Mert legyen szó a legkeményebb, legelrugaszkodottabb rocker közönségről, ha a hetvenes-nyolcvanas években valamely P.Mobil-koncerten két hard rock nóta között Schusterék poénból belekezdtek az Akácos út kezdetű magyar nótába, a tömeg pillanatok alatt egy emberként énekelte velük. 

Ami igazán elgondolkodtató, az maga a fogadtatás. Akárki akármit mond, festi magát vagy színezi a dolgot, ezt az egész opálos tekintetű, protéziscsattogtató Táncdalfesztivál sátort tényleg halálosan élvezték az ott csápolók. Szokás ezeket az egykori táncdalénekeseket szimplán hülyének nézni, mondván, észre sem veszik, miként ültetik itt fel őket, pedig ezek a fiatalok – legyenek két napra félhajléktalanra rongyolódott banktisztviselők, vagy akár szegecsekkel szétlyuggatott metálosok – valóban berúgnak ettől a szonikus limonádétól, valóban felér nekik egy flashsel az egész.

Uhrin Benedek jó példa arra, hogy az ezredfordulóra a Sziget visszavonhatatlanul új stádiumba lépett: itt bármi csoda megtörténhetett. És itt már sajnos tényleg bármi megtörténhetett.

Boban i Marko Marković (Sziget, 2011)

A Szigetet a kétezres években amúgy változatlanul is intenzív sztárjárás jellemezte. A nagyszínpadi felhozatalból a legemlékezetesebbet kétségkívül a duplázó Jovanotti alakította, az olasz rapper bulija mind stíluskavalkádban, mind energiában meghaladta a többiekét. A szintén duplázó Iggy Pop csak darált, igaz, azt igen intenzíven és szuggesztíven tette, a félmúlt egyik nagyvadja, a Cure az esővel és önmagával viaskodott, a HIM és a Pulp meg hozta az elvárhatót. A délutáni zenekarok közül nekem a francia-spanyol Sergent Garcia, a német zenebohóc Mambo Kurt, az angol Herbaliser maradt a fülledt, bágyadt idő ellenére emlékezetes, no meg a szintén angol, a drum & basst a közérthető poppal keverő Kosheen. Miközben a világzenei nagyszínpadon igazi zenei bőség fogadta az érdeklődőket, stiláris, földrajzi, ismertségi és életkori szempontból is igen változatos programmal. Valamennyi díva – Cesaria Evora, Natacha Atlas, Mari Boine, Savina Yannatou – igazolta hírnevét, Boban Markovićék szintén jót fújtak az esőben, különösen a svéd, neo-sámánrockban nyomuló Hedningarna, a francia techno-latin P18 és a kubai progresszív jazzt játszó Cachaito Lopez maradt emlékezetes. 

Luminarium (Sziget, 2007)

Mindeközben a brit Architects of Air 2002 és 2008 között hét alkalommal hozta el aktuális lumináriumát, ahol mindenki megnyugodhatott, kiszakadhatott a szigetet mindig is jellemző tömény zajból. A hatalmas lufilabirintus, amelynek belsejében színes buborékok, alagutak és termek hálózata található, a fesztivál egyik jól ismert és legjobban várt látványosságává nőtte ki magát. Alan Parkinson építész a formák megalkotásához az iszlám építészetből és a természetben fellelhető geometriai formákból merített ihletet, lumináriumaikat ő szobornak, belülről bejárható térplasztikáknak tartja. Mások PVC megamedúza vagy fantasy plasztikvárnak. Ambient zene, víz alatti hangok, kívülről tompán beszűrődő zaj. A belsejében sétálhatsz, üldögélhetsz, és főleg élvezheted a különleges fényeket.

Még működött a Luminárium, amikor a szervezők megmutatták, lehet másként is mulatni – elhozták a rendezvényre a világ talán legegyedibb „utazó partiját”, a Silent Discót. Ahol a bulizók csak drót nélküli fejhallgatón keresztül hallották a zenét, és így táncoltak a csendes térben. Többféle stílusban, közvetlen a fülbe, sztereó minőségben. A Silent Discóban a zenét két külön csatornán közvetítik, mindenki szabadon választhat. Miközben a résztvevők élvezik a mozgás szabadságát. A kívülállóknak meg fogalmuk sincs, hogy a többiek mire táncolnak. Meg a résztvevőknek sem, hogy a másik épp mire. Breakbeatre? Nirvanára? Frank Sinatrára?

Persze a Silent Disco teljesen más szórakozási modell, mint amiről a Sziget szól. Ahol azért a közösségi bulizás élményét elvenni nem annyira jó. Egyszeri poénnak viszont tökéletes volt.

Silent Disco (Sziget, 2006)

Hogy a kétezres éve közepére a Sziget menthetetlenül elnemzetköziesedett, mutatta, hogy 2005-ben a fesztivál mindenkori arcát megtestesítő nagyszínpadra esténként már egyetlen magyar előadó – ezúttal az Anima Sound System, a Kispál és a Borz, a Sziámi, a Tankcsapda, a Sex Action, az Európa Kiadó és a Bëlga – préselődhetett fel, volt is belőle szakmán belül sértődés rendesen. De a többi, nagyobb tömegeket megmozdító, egy-egy műfajt, nevesül a metál-, a világ-, az alternatív és az elektronikus tánczenét körüljáró programhelyszín is kellően veretes internacionalista étlappal rukkolt elő. Ami persze egyáltalán nem jelentette azt, hogy másfelé ne forogtak volna globális helyiértékű sztárok.

A fesztivál kirakatában, a nagyszínpadra többek között elhozták az az évi Glastonbury egyik tömegmágnesét, a Basement Jaxx-t és a számos kurrens zenei díjat besöprő, vérbeli bulizenét celebráló Franz Ferdinandot. Valamint két rocktörténeti legendát, a numetál ősatyjaként számon tartott Kornt és a hozzánk sokadszorra elvetődő, ám örökké érvényes Nick Cave-et. Meg például a harmincon túl is extraflúgos punkrocker Juliette Lewist, aki két nagy amplitúdójú akrobatikus mozdulatsor és méretes grimasz között énekesnő létére olyan stage-divingot mutatott be nekünk, hogy nem győztünk hüledezni. Meg hosszasan úsztatni őt. Hogy aztán a fergeteges koncert után a vadóc amerikai énekes-színésznő ugyanilyen lendületesen ismerkedhessen az öltözőjébe rendelt hazai sörökkel.

Juliette and The Licks – American Boy (2005)

És hát persze minden évben megfordult a nagyszínpadon valaki, akire feltétlen emlékezünk. A 2001-ben a Sziget telt házas buliját jegyző, a jobb híján a triphop-előadókhoz sorolt, a blues- és rockos elemeket a downtempóval elegyítő brit Morcheeba énekesnője a koncert közben kért (és kapott) egy méretes spanglit a közönségtől. 2006-ban végre hozzánk is eljutott a kilencvenes-nullás évek egy legfontosabb brit rockzenekara (még ha a körülmények nem is kedveztek az ő befelé élő zenéjüknek), és hát ez az az év, amikor a Szigeten nem először járó Iggy Pop a show részeként két szám alatt felhívta a közönséget a színpadra. Hogy aztán 2007-ben egy nem szokványos zenekar adjon egy nem szokványos koncertet. A jobb híján progresszív metálnak számító amerikai Tool lelke az énekes Maynard James Keenan, aki – miközben a kivetítőn pörögtek a képen és dolgoztak a fények – voltaképpen végig a hátát mutatta a közönségnek. Azoknak a tízezreknek, akik a Sziget nagyszínpadához azon a nyári estén elzarándokoltak érte. 

(A 2008 és 2018 közötti időszak legemlékezetesebb Sziget-koncertélményeit lásd a minisorozat harmadik, utolsó részében.)