Azért szeretem az amerikai kortárs előadásokat, mert esetükben a tökéletességre törekvő profizmus alapvető elvárás. A nagy számok törvénye értelmében egy hat fős társulatba/előadásba csakis kiválóan képzett, sokrétűen felkészült táncosok kerülhetnek be, akik embertelen munkabírással és jókedvvel teljesítik a rendező/koreográfus elvárásait. A kanadai Crystal Pite együttese, a Kidd Pivot éppen ilyen, Eric Beauchesne, Peter Chu, Sandra Marín Garcia, Yannick Matthon, Jiří Pokorný, Cindy Salgado és Jermaine Maurice Spivey munkája nem hagy kivetnivalót maga után. Sőt. Lenyűgöz. Különösen Spivey, aki szólójában tökéletes példákkal mutatja be, hogyan lehet minden izomcsoportot izolálni tánc közben. A remek kivitelezés viszont kevés lenne, ha a koreográfus nem állna a helyzet magaslatán a koreográfiai ötletek tekintetében, vagy éppen nem lenne miről szólnia. Crystal Pite-nak viszont furfangos és eredeti elképzelései vannak mindkét téren.
Szabó György, a ház igazgatója már a program elején bejelenti, hogy az előadást két felvonásban játsszák, ezért kérik, hogy hagyjuk el a termet a szünetben. Azt azonban ?elfelejti? megemlíteni, hogy valójában az első felvonás is két részből áll: egy tragédiába torkolló Pinocchio-történetből és egy abból kinövő, kulisszahasogató második részből. A marionett és fizikai színház vegyülékéből létrejött, befejezettnek tekinthető első felvonás után azt pedig már végképp nem sejthetjük előre, hogy miként kapcsolódhat majd a második rész az eddig látottakhoz.
Szerencsére a koreográfus éppen ebben (is) erős; nem gond számára tovább fűzni a sort, ördögi módon kapcsolja össze a filozófiai felvetésekkel telezsúfolt jeleneteit, mindenkit megtévesztve és tudatosan vezetve végig gondolatmenetén, történetén és a koreográfiában használt mozgásnyelv szembetűnő fejlődésén az illusztratív, pantomimes mutogatástól a kifinomult, egyedi, lendületes, absztrakt kortárs formanyelvig. A műfaji sokszínűség és a színház összetevőinek (fény, hang, díszlet, jelmez, stb.) kiváló keverésével izgalmas és a figyelmet folyamatosan fenntartó ? bár az amerikai kortárs trendnek hiánytalanul megfelelő ? előadással rukkol elő a szép karrierrel (melynek állomásait olyanok fémjelzik, mint William Forsythe, az NDT, a Les Baletts Jazz de Montreal) bíró koreográfus. Holott a jelenetek során bizonyos magyarázatokat ad ? sok filozófiai kérdés marad tudatosan megválaszolatlanul a hiátusokban. Így mindenkinek alkalmat hagy saját elképzelését kialakítani. Okos elgondolás, mert észrevétlenül kényszeríti rá a koreográfus és a dramaturg közönségét világlátásának csiszolására.
A kép nekem is alakul, elbizakodottan legyintek, amikor az előadás első két percében felismerem, hogy a címben szereplő ?Fekete anyagok? nem másra utalnak, mint a főszereplő által barkácsolt különös marionettfigura feketébe öltözött mozgatóira. De amint a kedves bábu rátámad alkotójára és a bábjáték végkifejletében egy szabászollóval halálosan megsebesíti, máris átértékelődik bennem a könnyeden vett kategorizálás: talán általunk ismeretlen, sötét mozgatóerők szimbólumai a fekete figurák. Egyébként a gyilkosság pillanata és mindkét test azonos szögben történő elhullása másra is fényt derít és az értelmezés újabb, szimbolikus irányú fordulatot vesz. (A báb valójában a férfi maga; ahogy azt ma divatos mondani: önmagát ?találta ki?, viszont ez a festett ? azaz faragott ? kép végül ellene fordult és megfojtotta ? vagyis leszúrta. Sőt, azt is gondolhatjuk, hogy a férfi talán Istennek képzeli magát és büntetése, hogy teremtménye által vész.) Itt véget is érhetne az első felvonás, de ami ezután következik, az teljesen felforgatja a látottakról alkotott elképzeléseket. A fekete figurák a háttérből az előtérbe lépnek és apró gegek kíséretében megkezdik a kellékek kihordását. Jó ötlet ? gondolhatjuk, de ekkor váratlanul megindul a föld is alattunk. Az öttagú nindzsa-csapat két tagja összekülönbözik és végül ebből tömegverekedés alakul ki ? a figurák egymásnak esnek, majd a díszletnek; bedöntenek négy, több méteres díszletfalat, majd a színház szétszedéséhez kezdenek hozzá: letépik a függönyt, végül rájuk szakad egy tréger, világító lámpákkal tele. A szünet előtt még egy sokk ér bennünket, az egyik (függöny alól előkerülő) figurát társa felemeli, majd nagy dübbenéssel egy ledöntött vasrácsra dobja. Szerencsére itt kap értelmet az árnyjátékban mutogatott felirat: ?This is fake? vagyis ?Ez nem igazi?, mert természetesen csupán egy közülük való, fekete alaknak álcázott báb szenved veszélyes sérüléseket.
Ebből a helyzetből építi tovább darabját Crystal Pite és itt emelkedik története transzcendens magasságokba. Az üresre takarított térben a nindzsa kiterült testének látványa fogadja a közönséget, de nem sokkal utána civil ruhás alakok jelennek meg a színpad keresőfényeiben, látványos emberi szoborcsoportokat létrehozva. Később szólók, duók, csoporttáncok színesítik a nagyon táncos jeleneteket. A mozgás élvezetének felszínéről azonban egyre mélyebbre merülünk, mert megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Egy fekete alak folyamatosan jelen van, és mintha láthatatlanul mozgatná a szálakat a civil ruhások közt. Talán átkerültünk a másik oldalra, talán mindez már a halál után van. Erre utalhat az is, hogy a megölt férfi is a civil ruhások közé tartozik. A végső fordulatot a fekete öltözetű alak meghasonlása hozza meg. Akár egy görög tragédiában, amikor egy isten beleszeret egy földi halandóba és lemond halhatatlanságáról, akképp szabadul meg a fekete alak is ruhájától. A bőréből kivetkőző nő elveszíti erejét és a megölt férfi kezdi őt mozgatni. Talán a bábu alteregója a nőalak. Nem tudjuk. Érzelmektől fűtött kettősükben azonban ő ragadja magához ismét a hatalmat és másodjára is megöli a férfit ? ezúttal szabászolló nélkül, pusztán kezével döfi le és oltja ki életét. Majd maga kezdi el összefércelni áldozatát, akibe az egyik öltés által visszatér (talán egy másik) élet. Itt a vége az előadásnak. Crystal Pite nem hagy bennünket nyugodni, a létkérdésekre általa sem kapunk választ, valójában a sok aspektus még elbizonytalanítóbb. Az előadás fontos konzekvenciája számomra csupán egy közhelyben fogalmazódik meg: ?Minden vég egy új kezdete.?
