A gyermeket a Bunburyben nem egy másik csecsemőre cserélik el, hanem egy ócska leányregény kéziratára, s innen beláthatatlan félreértések sorozata szabadul el. Oscar Wilde ugyan pontosan alkalmazza a félreértések sorozatára alapuló vígjátékok kliséit, de Bunburyt igazából nem ez a precíz mesterségbeli tudás élteti, hanem alkotójának páratlan humora. A dráma majd' minden második mondata aforizmatikus szellemesség, a felső tízezer iróniába és öniróniába oltott cinizmusának ritka párlata. Az ironikus önreflexió a darab minden szereplőjének sajátja: a bárónőnek éppúgy, mint az inasnak. A koruk, nemük, érzelmi állapotuk és társadalmi helyzetük alapján élesen eltérő szereplők egyaránt intelligensek, szellemesek, kívülről néznek a világra és önmagukra - következésképpen gyakorlatilag egy nyelvet is beszélnek. S ez a nyelv mindent determinál: a Bunbury voltaképpen abszolút statikus vígjáték, melyet a verbális humor éltet. Ám ez a humor annyira erős, színes és eredeti, hogy ma is éppúgy le tudja nyűgözni nézőjét, mint a mű bemutatása idején.
Így aztán a Bunburyt nehéz is, könnyű is játszani: hibátlan stílusérzék, kifogástalan szereposztás, magabiztosan szakszerű rendezői tudás és a szöveg erejébe vetett bizodalom nélkül teljesen felesleges belevágni - ám ha ez mind megvan, elrontani sem igen lehet. A Radnóti Színház Valló Péter rendezte bemutatójában csaknem mindez megvan. Ha szigorúbbak akarunk lenni, annyit azért megállapíthatunk, hogy Szlávik István gyors színváltásra tökéletesen alkalmas díszlete (mely lehetővé teszi, hogy a három felvonásos darabot két részben játsszák) ezúttal inkább a célt, mint a látványt szolgálja, hogy a bemutatón még elő-előfordultak aprócska ritmustévesztések, s hogy a második felvonás egy-két játékötleténél rövid ideig kellett aggódni, hogy ama bizonyos stílusérzék ne szenvedjen csorbát - ám egészében Valló Péter a darab humorát érvényre juttató, színes, hatásosan szórakoztató előadást hozott létre. Olyat, melyben a jelmeztől a világításig, az ötletesen megtervezett zenei futamoktól a kisebb játékötletekig gyakorlatilag minden a színészi alakításokat segíti és szolgálja. A színészek pedig roppant változatosan beszélik ama bizonyos közös nyelvet. Csomós
Mari rideg, sznob, nem is burkoltan érdekelvű Bracknell bárónője nemcsak ellentmondást nem tűrő, rendíthetetlenül arisztokratikus stílusa, hanem sprőden ironikus, ha kell, pofátlanul cinikus humora okán is elsöprő erejű jelenség. A két aranyifjút magabiztosan egyénítik a színészek: Debreczeny Csaba Algernonja a skrupulusok nélküli, gátlástalanabb és fesztelenebb, de érzelmeit is könnyebben kimutató, Csányi Sándor Worthingje a nehézkesebb, többet vívódó, a következményektől is jobban tartó életművész. Hasonlóan egyénítettek választottjaik is: Marjai Virág (Cecily) színesen és lendületesen adja az elbűvölően (ál)naiv, a nagyvilági életet csak hallomásból és regényekből ismerő, de a maga érzelmi világát hallatlan magabiztossággal berendező lánykát, míg Wéber Kata (Gwendolen) felettébb meggyőzően alakítja a dörzsöltebb, a társasági élet cinizmusától már távolról sem érintetlen, anyjára nem is kissé hasonlító ifjú hölgyet. Martin Márta és Szombathy Gyula fegyelmezett, visszafogott, a poénokat jól adagoló játékkal hozzák színre a származási bonyadalmak megoldásában kulcsszerepet játszó nevelőnő, illetve az érette csendesen epekedő tiszteletes alakját. A tablót Kocsó Gábor kimérten fecsegő inasa és Karalyos Gábor szótlan, a történteket apró gesztusokkal véleményező főkomornyikja teszi teljessé.
Amikor a félreértések láncolatát sikerül felfejteni, úgy tetszik, mindenki révbe érhet. Darab és előadás persze arról is gondoskodik, hogy ez a rév, a bárónő által mintegy megtestesített társasági élet azért ne tűnjék maradéktalanul vonzónak. Ha mást nem is, szegény, sokat emlegetett Bracknell bárót azért még biztosan érni fogják meglepetések...
