Többféle stílus keveredését hallottam a dalaitokban, a népzeneitől a könnyűzenei elemekig. Ha most valamilyen műfajhoz kellene sorolnotok, mit mondanátok, milyen zenét játszotok?
Fagyas Róbert: Ha mindenképp valami konkrét műfajt kellene mondanunk, akkor azt mondhatnánk, hogy világzenét. Ez egy mára elég közismerté vált gyűjtő fogalom, ami sokféle zenei irányzatra ráhúzható és semelyikre sem igaz teljesen. Az elnevezés azon alapul, hogy a különböző irányzatok, vagyis a különböző nemzetek képviselői a maguk népi zenei hagyományait a könnyűzene külsőségeihez és stiláris formáihoz igazítják, vagy más esetben a kettő termékeny fúzióját hozzák létre. A két eljárás közül az előbbi az, ami tényleg populárisnak mondható. Ez az elektromos hangszerekkel kevert ?népies stílusú? könnyűzene, amit neveznek folk-rocknak, urbán népzenének is, de valójában nem sok köze van a népzenéhez.
Ha jól hallottam, ti nem ilyen zenét játszotok.
Papp Gábor: Mi főleg akusztikus hangszerekkel játszunk. A szintetizátort sem szintetizátorként, hanem zongoraként használjuk, nem cipelhetünk magunkkal minden koncertre egy zongorát, de ez csak technikai kérdés. A lényeg inkább az, hogy ezt a műfajt mi kicsit máshogy műveljük. Más hozzáállással. Amikor 2012-ben megalapítottuk a Szimbolát, mindannyiunk előtt nyilvánvaló volt, hogy mi nem olyan zenét akarunk majd játszani, ami csak külsőségeiben hozza közös platformra a könnyűzenét és a népzenei hagyományt. Az szinte teljesen mindegy, hogy mi milyen hangszerekkel játszunk. A könnyűzene szokásos hangszereit és a népi hangszereket ugyanúgy használjuk. Van például egy Hieronymus Bosch festmény alapján rekonstruált középkori dudánk és kobozunk is, de ezeket sem a szigorúan vett autentikus népzenei technikákkal használjuk. Nem ettől lesz népzenei az, amit csinálunk.
Ezt nem teljesen értem.
Fagyas Róbert: Ma kétféle út vezet a népzenéhez. Kétféle módon férhetsz hozzá, és ez a két mód összefügg azzal is, hogy hogyan állsz hozzá, mire vagy kíváncsi belőle. Az egyik lehetőség, hogy elmész egy zenei könyvtárba, ahol fülhallgatón, steril környezetben autentikus népzenét hallgathatsz. Abban persze ne is reménykedj, hogy táncolhatsz rá. De a viccet félre téve: az ilyen formában hallgatott népzenével nagyon nehéz azonosulni, rád és a jelenre kevéssé reflektál, inkább olyan kicsit az efféle zenehallgatás, mint egy régészeti feltárás. Bármennyire is hiteles és eredeti, élettelennek hathat, vagy még inkább: elmúltnak. Az a muzealizáló szándék, ami emögött húzódik, aminek saját, jól bejáratott intézményrendszere van, úgy próbálja megőrizni a népzenét, hogy merevvé teszi, szentté és sérthetetlenné. És tény, hogy így hangról hangra, betűről betűre meg is marad, de nehogy azt higgyük, hogy amikor a népzene még élő közösségi zene volt, zenetudósok közreműködésével képzett énekesek és zenészek adták elő. Amikor egy fiatal nő hamisan vagy szép hangközökkel elénekelte az Édes Gergelemet, mindenki tudta, miként gondol közben a maga Gergelére. A népzenének akkor nagyon is élő kontextusa volt, amit mindenki megértett, és amihez mindenki hozzá tudta tenni a magáét. A népzene csak másodsorban művészet, önmegvalósítás.. Elsősorban az élet őszinte megnyilatkozása. Az amerikai blues és a korai rap is hasonlóképpen működhetett.
És mi a másik út?
Fagyas Róbert: A másik út, hogy ezt a zenei hagyományt, amit a korábbi nemzedékektől kaptunk örökbe, nem a vitrinbe tesszük mondván, azok ők voltak, ezek meg mi vagyunk. Ez a folytonos elkülönülés a modernitás mindig újat és újat akaró gesztusa. Pedig a házat sem azért hagyják ránk a szülők, hogy múzeummá alakítsuk, aztán elköltözzünk onnan, hanem hogy abban éljünk, mégpedig úgy, ahogy mi képzeljük el az életet. Akár a népköltészetről, akár a nemzeti ?magas? költészetről beszélünk, mondjuk a 48-as ifjak örökségéről, mindkettőnél fennáll ez a két lehetőség, hogy vitrinbe teszed, vagy inkább igyekszel megélni. Attól, hogy átértelmezem, hogy beleviszem a magam és korom igazát, még nem fog elveszni a hagyomány. Van egy alap, mint ahogy a Biblia is változatlan formában fennmaradt, pedig ezerszer és ezerszer átköltötték már az európai művészetben. Ugyanakkor ez az átértelmezés, a két kor összejátszása talán az egyedüli útja annak, hogy valóban megértésük a hagyományt, hogy felnőjünk hozzá.
Ezt az utat választottátok ti?
Fagyas Róbert: Így van. A mi dalaink tulajdonképpen kortárs népzenei olvasatok. De ez egy elég rég óta tartó folyamat. A Muzsikás volt az az együttes, amelyik ezt a hagyományt igazán vehemensen elindította. Amikor elkezdték, a szakma egy része szentségtörőknek gondolta őket, ma már többszörösen kitüntetett, világhírű művészek.
Farkas Enikő: Attól nem kell tartani, hogy a feldolgozásokban a népzene populárissá válik. A szó pejoratív értelmében legalábbis biztosan nem, mert amit a népdal kifejez, az sosem populáris, nem az egyszerű szórakoztatás a célja, nem igényeket elégít ki, hanem olyan, amit mindenki ösztönösen és elemi szinten megért, ha hajlandó meghallani. Én eleinte húzódoztam tőle. Tinédzser koromban öregesnek gondoltam. Aztán az énektanárnőm, Szvorák Katalin megszerettette velem. Egyszer csak ráéreztem és kezdtem megérteni azt a mély szimbólumvilágot, ami mögötte van. Azok a díszítések és formák, amelyek a népzenét meghatározzák, nem műviek, nem csicsásak, hanem olyan évezredes motívumok együttesei, amik spontán és szervesen, az emberi érzésekből nőttek ki. Hiszen a nevében is benne van, hogy nép-zene, senkié és mindenkié. Mi is hozzátehetünk, mi is gazdagíthatjuk.
Hogyan készülnek a feldolgozásaitok?
Koller Péter: Enikő, az énekesünk hoz egy népdalt, ami illik a hangjához, amit szépen és érzéssel tud elénekelni.
Farkas Enikő: Én valamiért ezeket a kissé szomorú moldvai és felvidéki dalokat szeretem. Sokan mondták már, hogy több vidám dalt kellene énekeljek, de végül is mindig ezeknél kötök ki. Olyan szépek. Nem is igazán szomorú ez a szomorúság. Attól olyan szép, hogy szomorú, és attól szomorú, hogy olyan szép.
Koller Péter: Enikő hangja a legerősebb kapocs a népzenéhez, és az a kreatív alap, amihez mindannyian kapcsolódunk. Maga a dalszerzés nem valami leosztott hierarchia mentén történik. Aki először ráhangolódik, az kezdi el, aztán mindenki annyit tesz bele, amennyit tud. Elsőre úgy tűnhet, hogy elég nehéz elérni ennyire eltérő személyiségekként, és sokszor egészen különböző szemszögekből közelítve, hogy valami egységeset hozzunk létre. Pedig ez a legszebb az egészben.
Magula Tamás: Persze ez teljesen improvizatív. Addig gyúrunk újra és újra egy dallamot, amíg el nem jutunk arra a pontra, ahol már mindannyian úgy érezzük, hogy ez elég, nem szabad többet hozzátenni. De lehet, hogy egy hónap múlva teljesen más dal lenne az eredmény.
Láttam, nemrég jelent meg az albumotok. Mi a tervetek most?
Fagyas Róbert: Természetesen folytatjuk az eddigi munkát, és vannak új elképzeléseink is. Egy ideje foglakoztat minket a gondolat, hogy esetleg verseket is megzenésíthetnénk. A versek ebben ugyanolyan hangulati alapot, kreatív kiindulópontot jelentetnének, mint a népzene. Szerintünk izgalmas és nagyszerű feladat zenét írni egy vershez, ami mindenkinek mást és mást jelenthet, és mindig képes valami újat mondani.
Még egy kérdésem van. Honnan vettétek a Szimbola nevet? Először azt hittem, valami népi hangszer. Próbáltam utánanézni, de sehol nem találtam.
Fagyas Róbert: Na, ez tökéletesen le is fedi azt, amit csinálunk.
Farkas Enikő: Aki megmondja, milyen hangszer a Szimbola, azt is megérti, milyen zenét játszunk.
Pintér Tibor
